Most érkezett a hír, hogy Bogdan Olteanu, a román parlament elnöke kezdeményezésére Szili Katalinnal, a magyar parlament elnökével közös levelet írtak XVI. Benedek pápának, amelyben arra kérik, tegye lehetővé a iaşi-i püspökség területén élő magyar ajkú csángók számára a magyar nyelvű misézést. A levél a román—magyar kapcsolatok vonatkozásában is diplomáciatörténeti jelentőségű, hisz eddig csak hiábavalónak tűnő, egyoldalú levelek érkeztek a csángók kérelmével ebben a témában a Vatikánba, ahol a római katolikus vallás keleti erősítését, a liturgia nyelvétől függetlenül, fontosabbnak tartották, mint az anyanyelvű egyházi szertartást.
A Vatikánnak ezt a magatartását a csángókérdést egyre szélesebb körökben ismerő magyarság kudarcként élte meg, a hiábavalóság, a kilátástalanság és reménytelenség lett úrrá sokakon olyannyira, hogy éppen a napokban olvashattunk olyan önmarcangoló írásokat is, miszerint mi, magyarok tévedtünk, Zöld Pétertől Szarvas Gáborig és Szabó T. Attila professzorig mindannyian, mert csángó anyanyelvről beszéltünk, ami nincs is — az állítás egyébként így nem is igaz, a magyar nyelv csángó nyelvjárásáról volt és van szó. Szóval, Bogdan Olteanu és Szili Katalin európai mércével mérhető közös fellépése a magyar és a román nép szellemi összefogásának is példája, magva lehet, s egyben azt is erősíti, hogy valóban a remény az, ami a legkésőbb hal meg, s a küzdelem az, amit a reménytelennek tűnő helyzetekben sem szabad feladni.
