A lámpás sorsú ember titkai

2020. október 14., szerda, Emlékezet

A múlt század hetvenes éveinek végén a sepsiszentgyörgyi színház robbanó sikerrel játszotta a Gábor Áron című történelmi drámát. Zuhogó esőben értünk a faluba. Sárba fulladt, kihalt, sivár világ. Ki jön ilyen időben színházba? Jöttek… fáradtan, vizesen… szállingózva.

Az eső zuhogott, dörgött, villámlott. Ítéletidő volt! A sok próbát kiállt sepsiszentgyörgyi társulat vett egy mély lélegzetet… és kezdetét vette az előadás. 40 éve történt, részletekre nem emlékezhetek, de az előadás végére igen. A könnyeken keresztül ragyogó sok szempárra, az együvé tartozás, egymásra utaltság, az egymásért való létezés felismerésében rejlő erők felszabadulására, a forró tapsra.

Szertartás részesei voltunk.

A közös sors elfogadásakor találkozott nézőtér és színpad. Egy nagy bajszú székely bácsi feljött a színpadra és szólt a földszagú szabadságról, a játék éltető, az összetartozás megtartó erejéről. Megrendülten álltunk, szemben a közönséggel. A bácsi azzal fejezte be mondandóját, hogy „Áldja meg a jó Isten még a lába nyomát is annak az embernek, aki nekünk ezt a darabot megírta.”

Azt a darabot az az ember írta meg, akinek születése 100. évfordulójára a mai napon emlékezünk: Salamon Sándor – írói nevén Sombori. Mintha templomból mennének, úgy mentek haza, csendben beszélgetve Agyagfalván a nézőink, mi pedig sok addigi év szolgálatának egyik legtisztább és legigazabb pillanatának éppen csak megsejtett tudatában pakoltuk össze a játék kellékeit.

Tiszta volt az ég, ragyogtak a csillagok.

Ünnep a mai és az ünnepelt megérdemli az őszinte, sallangtalan, képmutatás nélküli emlékezést. Amikor írt, tanított, mesélt (kicsinek, nagynak egyaránt) ő is őszinte volt, sallangtalan, képmutatás nélküli. Magában gyermeket őrző örömosztó.

Játékosan teszem fel a kérdést, ez hozzá illő: ki volt a sikeresebb, Salamon vagy Sombori? A tanár vagy az író? A Mikesben latint is tanított. Volt egy diákja, akinek kálvária volt minden perc az iskolában. Menekült is onnan, ahogy tehette. Főleg sérült kutyákat, törött szárnyú madarakat vigasztalni. Éppen ebédelt, amikor az édesapja hazaérkezett, hogy Salamon tanárbácsi meghalt, a kanalat letette és csak annyit mondott: „Pedig szerettük… Szerettem.”.

A Gábor Áron a látványos siker volt. Ez az utóbbi a láthatatlan. Az előbbi tömegeknek adta a reményt, az utóbbi egy szorongásokkal teli gyermeknek a lélekben szült mosolyt… Az agyagfalvi székely öregember és a sepsiszentgyörgyi kisdiák szavai „együtt írják az én emlékezésemet”.

Amikor a színház született a történelem szele válogatás nélkül sodort egymás mellé sorsokat. Egykori filmsztárt és műkedvelőt, magyar katonatisztet és kommunista néprendőrt, vándorszínészt, kalapkereskedőt… Társaság volt ez és nem együttes. A sötétben tapogatózás sehova sem vezetett. A gondviselő azonban Salamon tanár személyében mintha lámpást küldött volna. Maga köré ültette ezt a jobb sorsra érdemes társaságot és mesélt nekik színháztörténeti korokról, bevezette a beszédtechnikai órákat, nyelvórákat tartott – főleg franciát – meghonosította a műhelybeszélgetéseket, mi minden belefért azokba az órákba... A magyar nyelv megőrzésének, tisztántartásának és továbbadásának megkerülhetetlen szolgálatát valósággal a lelkükbe „írta’’. Lámpás volt akkor is, amikor a Gábor Áront megírta, akkor is, amikor a szorongó gyermeket láthatatlanul magához ölelte, lámpás volt, amikor körbeülték – ahol megjelent, mindenütt – a szóra váró emberek.

Lámpás volt akkor is, amikor egy országos megmérettetésen a színház történetének kilencedik évében a magyar színházak között első díjat, országos versenyen meg másodikat nyert a társulat. Elkísérte jó apaként „egykori tanítványait” Bukarestbe is. Amikor Hayermans Remény című darabjának a szövegkönyvét a kezébe adták félredobta és egyenesben fordított pontosan, átélten, meggyőzően románra. Óriási kockázatot vállalt. Az előadás végén a közönség állva tapsolt. Ünneplés volt a javából.  „Bravo, Sfântu!’’ (Bravó, Szentgyörgy!) kiáltották kórusban a nézők. Magyar színház, román fővárosban, magyarul nem tudó közönséget állított talpra.

Soha meg nem fejthető titkok munkáltak ebben a szerény, érzékeny, visszafogott, csendes, enyhén zárkózott emberben. És mégis ahol megjelent, megpezsdült az élet, rejtett energiák moccantak, remény született és nagy-nagy elhatározások.

Salamon Sándor négytagú családja az erdélyi művelődési élet egyik felfénylő értéke. Felesége, a halk szavú, érzékeny lelkű, gyémántdiplomás tanítónő talán ezernél is több kis embert indított a majdani nagy útra.

Fia, András akkor jött a világra, amikor az édesapa a születő színház szellemi tartópilléreit állítgatta. Ő is tanít, színesen mesél, maga mellé ültet fiatalokat, színjátszó együttest szervez, színdarabot, könyvet ír.

A századik születésnapról nem hiányozhat a lánya, Anikó sem. Emlékezetem szerint szép lány volt… Katedra és színpad sorozatának harmadik kötetében (Zajló esztendők) a tanár úr többek között beszél lánya egyetemi éveiről, két házasságáról, hogy az egyetemen végül is főszakként a néprajzot választotta, a későbbi gyűjtőmunkát. Utolsó mondatai:  „Világra hozott egy kisfiút, Juhász Andriska Danit, harmadik unokánkat… Ami ezután következett, arról nem tudok írni.”

Sose kértem, hogy meséljen lánya teljes sorsáról, aki titkait idő előtt magával vitte. Kezemben egy könyv. Címe: Így teltek hónapok, évek. A könyv önéletírások gyűjteménye. A szöveget válogatta, az előszót írta és jegyzetekkel ellátta Salamon Sándor lánya. Minden szava, sikoly, áldás, lélekből felszakadó fájdalom, aggódás a másik ember iránt.

Ha csak annyit tett volna, hogy megszült egy gyermeket és megfogalmazta azokat a szöveget, amikből idéztem, bár idő előtt eltűnt a végtelenben, teljes életet élt.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 1036
szavazógép
2020-10-14: Emlékezet - :

Száz éve született Sombori Salamon Sándor

Salamon Sándor (írói neve Sombori)  1920. október 14-én született Barátkán, 2002. június 20.-án hunyt el Sepsiszentgyörgyön. Tanár, író, műfordító, színházi ember. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1956–1959; 1963–1969). Legismertebb műve a több kiadást megért, Gábor Áronról írott regény, színpadi krónika, színmű. Ez utóbbi változatát 1969-ben a sepsiszentgyörgyi színház mutatta be. Pályája végén Zajló esztendők. Erdélyben éltünk címmel három kötetben adta ki regényes krónikának nevezett emlékiratait (I. Köd és derengés. Sepsiszentgyörgy, 1995. II. A kolozsvári diák, 1996. III. Katedra és színpad, 1997.). Megírta a sepsiszentgyörgyi színjátszás történetét a kezdetektől 1913-ig (Aluta, 1970, 1971.) 1998-ban Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal tüntette ki. Az alábbi vallomást 1983-ban írta, a szöveg 1995-ben már nem került be az emlékirat első kötetébe.
2020-10-14: Pénz, piac, vállalkozás - :

Mérséklődik az infláció, de drágább az élelmiszer

Az augusztusi 2,7 százalékról szeptemberben 2,5 százalékra mérséklődött az éves inflációs ráta Romániában. Az élelmiszerek 4,96 százalékkal drágultak, a nem élelmiszer jellegű iparcikkek 0,62 százalékkal, a szolgáltatások ára pedig 2,89 százalékkal nőtt - derül ki az Országos Statisztikai Intézet adataiból.