Út az ismeretlenbe

2020. november 2., hétfő, Nyílttér

Miután több éven át táncot oktattam az árkosi gyermekeknek, fiataloknak, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 2019-ben, az ÁRISZ (Árkosi Ifjúsági Szervezet) megalakulásakor engem választottak elnöküknek az ifjak. Elvállaltam, annál is inkább, mert a nagyszüleim révén mindig is árkosinak tartottam magam, 2012 óta a családommal is itt élek.

Szeretem ezt a csapatot, nagyon termékeny időszak volt az első évünk. Mivel szülőként és oktatóként is megtapasztaltam már, hogy az egyik legjobb ösztönzés a jutalmazás, megpályáztam egy jutalomkirándulást a Bethlen Gábor Alapnál, és sikerrel jártam. Honismereti túránkon történelmi helyszíneket és látványosságokat szerettünk volna meglátogatni az anyaországban, de a járványügyi helyzet miatt – a pályáztató ajánlására – végül a mi régiónkban tartottuk meg a túrát. Egy nagyobb körút során meglátogattuk Torockót, Tordát, Bonchidát, Vá­laszutat és a Gyimeseket.

A fő állomás a Csíki-medence fölé tornyosuló Egyes-kő és a lábánál fekvő menedékház volt. Körutunk kényelmesre, könnyen „emészthetőre” volt tervezve, nem akartam túl sok helyszínt belezsúfolni, hogy futás legyen belőle. Ragaszkodtam hozzá, hogy 15 órára érkezzünk meg Balánbányára, ahonnan nyugodtan tudjunk felkapaszkodni az Egyes-kő menedékházhoz. Kissé aggódtam ezért a túráért, ugyanis még én sem jártam ott, ismeretlen tájon kellett kalauzolnom a csapatot. Persze, tájékozódtam előtte, és úgy tűnt, nem lesz nagy kihívás számunkra...

Sajnos, nem tudtuk tartani az időpontot, kétórás késéssel érkeztünk meg a hegy lábához. A gyors csomagolás és eligazítás után belevágtunk. Az első kilométer meglehetősen nehéznek bizonyult, az út nagyon sáros volt a fakitermelési munkálatok miatt, lassan haladt a 22 fős csapat. Igen vártuk a füves terepet, azt gondoltuk, ott könnyebb dolgunk lesz. Végre kiérkeztünk a legelőre, de a 30 fokos meredek terepen nemsokára meg kellett állnunk pihenni. Újraosztottuk a csomagokat, tehermentesítettük a lányokat, és inkább a jobb erőnlétben levő legényeket terheltük. Sereghajtónak maradtam, hogy támogathassam azokat, akik lemaradoznak. Lassan haladtunk, többször megálltunk pihenni, voltak fiúk, akik itt már két-három csomaggal voltak „felmálházva”. Minden pihenőnél félve tekintettem a hátam mögötti hegyre, ahol a nap már elbújni készült. Kapaszkodtunk tovább, de kezdett kitörni a fáradtság az emberekből, egy-egy fiatal szemében megjelent a homály, ami azt sugallta, hogy a legszívesebben feladnák. A legelő tetején találkoztunk egy gyalogossal, aki szinte futólépésben haladt lefelé. Érdeklődve álltuk körbe, és feltettük a legfontosabb kérdésünket: mennyi van még? A gyalogos végignézett a csomagokkal terhelt fiúkon, könnyes szemű lányokon, és szelíden csak annyit mondott, hogy ebben a felállásban még bő egy óra szükséges. Nem akart bántani, de fájtak a szavai. Folytatta: a neheze még csak most jön, mert az erdőben köves és meredek az út... Egy kis csend után újból felállt a csapat, elhangzott egy-két biztató szó, és párba álltunk, hogy támogathassuk egymást. Amikor mindenki elindult, aggódva visszanéztem a nyugati hegyre, és feltűnt, hogy van egy nyereg a tetején, amely még fönt tartotta nekünk a napot. Behunytam a szemem, s csak annyit mondtam: velünk az Isten.

Kapaszkodtunk a köves, meredek úton, rajtam csüngött a fiam, akit ostoroztam a szavaimmal: meg tudod csinálni! Mindenkihez úgy próbáltam szólni, hogy legyen ereje továbbmenni. Volt, aki sírt csalódottságában, volt, aki lemaradt, és senkivel sem törődve minden erejét arra összpontosította, hogy legyőzze a hegyet és önmagát... Folyamatosan újjáalakult a csapat, mindig ott vált erősebbé, ahol valaki elgyengült. Lestem a napot, és már azt gondoltam, sosem lesz vége.

Aztán a meredek, köves kaptató balra visszakanyarodott, szinte lejtőre mentünk. Mindenki felsóhajtott, megkönnyebbült. A lejtő végén tisztás, annak jobb oldalán legelő és egy újabb kaptató a menedékházig. Az erdőben nagy volt a csend. Itt adná fel az ember – gondoltam magamban, amikor belehasított a csendbe: „Én már nem bírom!” Szerencsére azonnal jött a válasz: „Ott van, látom már a házat!” Nehéz lenne meghatározni, hogy mennyi idő alatt tettük meg az utolsó métereket, de lassan mindenki felért. Ott voltunk a ház előtt, körben álltunk, egymás szemébe néztünk és suttogva kimondtuk: megcsináltuk.

Jó pár csapatépítő tréninget vezettem le, még többön vettünk részt, de ilyen csapatmunkát még nem láttam. Köszönöm azoknak a fiataloknak, akik vállalták a plusz megterhelést társaikért! Köszönöm azoknak is, akik nem szóltak, csak végezték a dolgukat! Hogy mi zajlott le bennük, azt csak a Jóisten tudja. Köszönöm azoknak is, akiknek elfogyott az erejük, de nem adták fel! Mindnyájunk számára meghatározó élmény volt ez az ismeretlenbe vezető út.

Ürmösi-Incze Hunor

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja-e oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 2465
szavazógép
2020-11-02: Nyílttér - :

A New Fashion-ügyről

A hetekben többször hallottam vissza, hogy a készruhagyárból történő elbocsátások az én hibám lenne, vagy a családomé, mivel a terület a gyár alatt a miénk lenne, és mi nagy pénzt kérnénk a használatáért. A szegény, de derék gyártulajdonosok ezt nem bírnák meg, ezért kellene az alkalmazottjaiktól megválniuk. Nos, ez a mese valótlan, magyarán: hazugság.
2020-11-02: Elhalálozás - :

Elhalálozás