Mózes László
Ismét pörög a választási kampány, s akár tetszik, akár nem, december 6-án parlamenti választások lesznek. Noha dúl a társadalmi és politikai vita arról, hogy járványidőben meg lehet-e biztonságosan tartani a voksolást, immár bizonyos, hogy újra szavazni hívják a polgárokat. Az egyedüli, valamelyest racionális érv a decemberi szavazás mellett az, hogy a korán megkezdődött kampányban minden kormányzati döntésnek (s mellette, nyilván, minden ellenzéki állásfoglalásnak is) kizárólag pártérdekek állnak a hátterében. Ilyen körülmények között talán az a legjobb, ha minél előbb lezárul ez a zilált, semmi jóval nem kecsegtető időszak.
Választás lesz tehát, s egyáltalán nem mindegy, milyen végeredménnyel zárul. Egészségügyi tekintetben ki-ki eldöntheti, vállalja-e vagy sem a szavazás esetleges kockázatát, tudva, hogy az önkormányzati választások elfogadható szervezettség mellett, biztonságosan zajlottak le. Bár a vírusfertőzöttség mértéke azóta lényegesen nőtt, a választópolgárra nézve maga a szavazás folyamata továbbra sem tűnik veszélyesebbnek egy nagyáruházi bevásárlásnál. De ez, ismételjük, egyéni döntés kérdése. Ám minden járványügyi helyzeten túlmutató nézet – például: nincs kit választani, senki sem jobb a Deákné vásznánál – mérlegelendő és meggondolandó: az akkori fanyalgások miatt a 2016-os választások eredményét négy éve nyögjük, egyrészt a magukat túlnyerő szociáldemokraták önérdekű, primitív politizálása, majd az őket követő liberálisok korlátoltsága okán. Ma már azt is nehéz eldönteni, melyik rosszabb a kettő közül, biztonsággal legfeljebb annyi jelenthető ki, hogy egyik rosszabb, mint a másik. Márpedig ez összességében igen siralmas mérleg.
Ilyen körülmények között, a magyar összefogást hirdetve indította Csíkszeredában kampányát az RMDSZ. Kelemen Hunor szövetségi elnök szavait – „az erdélyi magyar nemzeti közösség jogaiért folytatott harchoz szükség van a parlamenti jelenlétre, az etnikai képviseletnek ma sincs alternatívája” – érdemes higgadtan, elfogulatlanságtól mentesen mérlegelni. Érdemes átgondolni, melyek ma a magyar politizálás lehetőségei nem csupán szűkebb környezetünkben, Székelyföldön és Erdélyben, hanem egész Romániában. Az esélyek mérsékeltek, ám 5–6 százalék a parlamentben határozottan több a nullánál. És erre az 5–6 százalékot biztosító szavazatra lesz szüksége a szövetségnek, mert az, hogy a politikusai ismét bekerüljenek a parlamentbe, nem csupán decemberben fontos, hanem főként holnap és a holnapután lesz igazán lényeges. Intő jel a felvidéki példa, ismert az ottani parlamenti képviselet nélkül maradt magyarság politikusainak vesszőfutása. A szlovákiai fejlemények is egyértelműen igazolják, az etnikai képviseletnek valóban nincs alternatívája, azaz a román parlamentben magyar érdeket kizárólag magyar politikus vállalhat fel. Minden más ígéret, egy-két magyar jelölt valamiféle pártocskában – legyen az haladó vagy éppen helyben járó – nem más, mint színes léggömb, pillanatok alatt szertefoszló illúzió.
