1514. november 19.II. Ulászló megerősíti a Tripartitumot

2020. november 19., csütörtök, Történelmünk

„Nemes Magyarországnak törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait készülvén leírni, elhatároztam, az előttem álló tárgyra nézve némely megjegyzésre méltó dolgokat röviden előrebocsátani. Először is: az igazságról. Másodszor meg: a jogról és a jognak felosztásáról. Harmadszor pedig: a törvényről és a törvénynek nemeiről. Negyedszer: a szokásról és ennek feltételeiről. Ötödször és utoljára: a jó bíró kellékeiről és egyéb, az igazságos törvényszolgáltatásra tartozó dolgokról, föltevén azt a kérdést: vajjon a bírónak a perben előadottak és bizonyítottak alapján kell-e ítélnie, vagy pedig lelkiismerete szerint úgy, a mint a dolgot maga tudja.” (Werbőczi István Előbeszéde a Tripartitumhoz)

  • A Tripartitum 1561-es kiadásának címlapja. Fotó: books.google.ro
    A Tripartitum 1561-es kiadásának címlapja. Fotó: books.google.ro

1514. november 19-én a Dózsa-féle parasztfelkelést megtorló törvényekkel együtt erősítette meg II. Ulászló magyar király (ur. 1490–1516) a Werbőczi István által összeállított Tripartitumot, mely első ízben kodifikálta Magyarország törvényeit. Bár a Hármaskönyv nem került kihirdetésre – ezáltal a benne foglaltak sem emelkedtek törvényerőre –, Werbőczi kódexe egészen 1848-ig a magyar nemesség legfontosabb jogi kézikönyve maradt, amelyet a szokásjog nyomán az egész társadalom tiszteletben tartott.

Werbőczi nagyszabású munkája előtt Magyarországon nem létezett egységes törvénykönyv, ami a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a bírák az egyes területeken a helyben szerkesztett jogkönyvek szellemében jártak el – ez leginkább a királyi városokat jellemezte –, míg más esetekben korábbi rendelkezések, például az Aranybulla elveinek figyelembevételével a szokásjog alapján ítéltek. Hogy mennyire más volt a 16. században az igazságszolgáltatás, azt a Tripartitum bevezetője is jelzi, hiszen maga Werbőczi is felvetette azt a kérdést, hogy a bírónak vajon az írott szó vagy inkább saját lelkiismerete szerint kell-e ítélkeznie.

A kodifikáció előtti állapot fő problémája ugyanakkor mégsem a lelkiismeret, hanem a mindent átható zűrzavar és a jog vagy inkább a jogászok könnyen befolyásolhatósága volt, amit – egy egységes törvénykönyv megalkotásával – már Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387–1437), majd az 1486. évi nádori cikkelyeket kiadó Hunyadi Mátyás (ur. 1458–1490) is igyekezett kiküszöbölni. Meglepő lehet, de tény, hogy a kodifikáció éppen a „gyengekezű” II. Ulászló alatt valósult meg, aki 1498-ban – sikertelenül – Horváth Ádám ítélőmesterre, két évvel később pedig a nyolcados törvényszékre bízta a feladatot, mígnem 1504-ben a köznemesi származású Werbőczi István személyében végre olyan embert talált, aki el is végezte azt.

Werbőczi tízéves aprólékos munkájának köszönhetően az 1514-es országgyűlés elé tárhatta elkészült kódexét, melyet a Dózsa-féle parasztfelkelést megtorló intézkedések megfogalmazásával egy időben egy tíztagú bizottság tanulmányozott. A Tripartitum – mint neve is mutatja – három fő részből állt, vagyis egy nemesi magánjogról, egy nemesi perjogról, valamint egy városi és jobbágyi jogról szóló könyvből épült fel, utóbbi részben pedig már megjelentek az 1514. évi országgyűlés büntető határozatai is. Werbőczi a Hármaskönyvvel ugyanakkor nem csak törvénygyűjteményt, hanem egyúttal jogkönyvet is alkotott, hiszen munkája során nagy figyelmet fordított arra, hogy a jogi kifejezéseket – például az alperes, felperes fogalmát, a szokás és a törvény közötti különbséget – megmagyarázza.

A Tripartitum első és talán legfontosabb kötetét Werbőczi kulcsfontosságú megállapítással kezdte, ugyanis kinyilatkoztatta, hogy minden nemest egyazon szabadság illet meg, ezzel együtt pedig felsorolta a sarkalatos nemesi jogokat, úgymint a személyes szabadságot, az adómentességet, a királyi bíróságok illetékességét és a törvényszegő uralkodó elleni lázadás jogát, amit egyébként az Aranybulla 31. cikkelye is biztosított. Az ítélőmester e könyvében kiemelt helyet szentelt a Szent Korona-tan kifejtésének, egyúttal pedig azt is leszögezte, hogy az államhatalmat szimbolizáló korona „tagjai” közé csakis a király adományából lehet felemelkedni (vagyis nemességet csak az uralkodó adományozhat); ez a szabály egészen a második világháború végéig életben maradt. A Tripartitum első könyvének további fejezetei egyébként a nemesség minden ügyes-bajos dolgára megoldást adtak, a határjárástól kezdve a leányági örökösödésen át egészen a gyámság kapcsán felvetődő problémákig.

A második könyv a fentiekhez hasonló alapossággal egységes perrendtartást szabott meg a nemesség számára, a harmadik kötet pedig Szlavónia, Erdély és a királyi városok polgársága mellett a jobbágyság jogi helyzetéről is részletesen értekezett. Utóbbi téren Werbőczi munkája igencsak naprakész volt, hiszen az ítélőmester az 1514. évi ország­gyűlésen hozott törvényeket is gyűjteményébe foglalta, melyek már a Tripartitum véleményezése közben születtek meg. A fent említett tíztagú bizottság, majd a II. Ulászló által kezdeményezett újabb vizsgálat aztán egyöntetűen pozitív bírálatot adott Werbőczi kódexéről, így 1514. november 19-én az uralkodó megerősítette annak törvényerőre emelkedését, a rendi gyűlés pedig a XLIII. törvénycikkben rendelkezett a kihirdetésről. Mindennek dacára a Tripartitumban foglaltak hivatalosan soha nem léptek életbe.

Mi volt ennek az oka? Leginkább az, hogy II. Ulászló november 19-i ígéretével ellentétben nem szentesítette aláírásával a vármegyéknek kihirdetésre szánt példányokat, így a jogalkotás szinte utolsó utáni fázisában a Hármaskönyv ügye menthetetlenül elakadt. Maga Werbőczi ezt a mulasztást Ulászló bokros teendőivel magyarázta, ám sokkal valószínűbb az a feltételezés, hogy az udvari arisztokrácia szabotálta a Tripartitum kihirdetését, mivel nem akarta, hogy a rájuk nézve degradáló „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elve életbe léphessen. Akármi is az igazság ezzel kapcsolatban, az tény, hogy az ítélőmester életműve így sem maradt parlagon, Werbőczi ugyanis 1517-ben saját költségen Bécsben kinyomtatta a Hármaskönyvet, a következő évtizedekben pedig a törvénygyűjtemény meghódította a nemesi uradalmakat.

A Tripartitum elterjedését jól mutatja, hogy 1565-ben egy bizonyos Veres Balázs magyar fordítást készített a latin nyelvű munkából, a 17. század elejére pedig már Erdélyben és a királyi Magyarországon is általános megbecsülést nyert. Erdélyben a fejedelmek beiktatási esküjükben rendre megerősítették a Hármaskönyvet, a Diploma Leo­poldinum pedig később törvényerőre is emelte azt. A királyi Magyarországon az 1628-as törvénytárban – a corpus iurisban – szintén első helyen szerepelt.
Werbőczi István munkájának alaposságát jelzi, hogy a hivatalos megerősítés hiánya ellenére a Tripartitum végül mégis betölthette célját, és a 17. században a magyar jog elismert gyűjteményévé vált, ilyenformán pedig 1848-ig, de bizonyos szempontból egészen 1944-ig szolgálhatta a magyar igazságszolgáltatást.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)

Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a december 6-i parlamenti szavazáson?







eredmények
szavazatok száma 1142
szavazógép
2020-11-19: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-11-19: Történelmünk - :

Ceauşescu látogatása a Székely Nemzeti Múzeumban

Dr. Székely Zoltán (1912. nov. 18. – 2000. szept. 1.), aki közel ötven éven át volt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régész-igazgatója, hamarosan könyv alakban is megjelenő emlékiratában megörökíti többek között Nicolae Ceauşescu, a Román Kommunista Párt (RKP) főtitkára 1967-ben az intézményben tett látogatását.