Az 1990-es gyulafehérvári nagygyűlés utánKi vihart vet s szelet arat…

2020. november 27., péntek, Nemzet-nemzetiség

Mindaz, mi igaz és pőrén egyszerű, fenséges is egyben. E fejtartással becsülöm a földkerekség minden népének nemzeti érzését, melyekhez, ha ünnepi pillantás társul, főt biccentek. Hogyne lennének hát életem tartozékaként megbecsülésre méltóak legszebb nemzeti lélegzetvételei annak a román népnek, mellyel országalkotó közösségbe kényszerültem, melynek égboltja alatt ugyanazon nap szikkaszt, zápor áztat, még akkor is bizony, ha lassún változó történelmi koronként megalázó védekezési élethelyzetben tartanak, kényszerítenek hatalomváltó urai.

  • Szőcs Géza Ion Iliescu és Petre Roman mellett az 1990-es gyulafehérvári ünnepségen
    Szőcs Géza Ion Iliescu és Petre Roman mellett az 1990-es gyulafehérvári ünnepségen

Oltani már belém nem oltanak gyűlöletet, megvetést vagy akár lebecsülést más népek iránt; ó, nem csupán, mert keresztény lenne bennem a lélek, de mert ismerem az európai nemzetek történetét, egészséges emberi környezetben nevelkedtem, s munkaeszközöm a szeretet. E szeretetnek persze röpke fél évszázadom alatt számtalanszor próbálták vérét venni, ettől erősödött mára olyannyira, hogy ha netalán afrikai emberevők közé keverednék, kik nemzeti szertartásukon elfogyasztásomra készülnének, megrendült megértéssel állnék elébük: éhesek vagytok bizony mítoszra és húsra, honnan tudhatnátok, hogy nem én vagyok számotokra a legfinomabb falat? Itt állok, másként nem tehetek.

Futnak bennem a képernyő fénycsíkjaival a gondolatok, mely a román nép hetvenkét esztendős egyesülésének s egyben új, első nemzeti ünnepének gyulafehérvári pillanatait közvetíti. A szertartás külső kellékeivel egyetemben friss, erős, méltóságra törekvően magasztos. Ez az ősi nép, mely nemzet voltában kényszerűen fiatal, nem tehet arról, hogy a történelem tektonikája arra kényszerítette, hogy kurta időszakonként váltson himnuszt, országcímert, nemzeti ünnepnapot, felségjelet. E népet, miként annyi sorstársát a Balkántól fölazon Kelet-Európában, rostába ültették, s azt a rostát pofozzák. Amit ma látok, nem a román nép, tömeg csupán, s mint eggyé verődött – a toborzás szót kerülném – gyülekezet adja át magát a vadonatúj élménynek. Szónokai emelkedettek, pontosak, elegánsak, néhány óra alatt óhajtanák megvilágítani azt a nemzetük számára életbevágó történelmi pillanatot, melynek csak ideológiában hullt ez eddigi magva, de a konkrét és pontos, nemzedékről nemzedékre szolgáló történelemismeret háromnegyed századon át gondosan elkerülte. Féltem, hogy eme egyszerű oknál fogva a szervezetten összesereglett gyülekezet első szabad nemzeti ünnepén csőcselékké válik; s lám, csaknem megtörtént. S talán mégsem. Mert semmiképpen sem nevezném csőcseléknek azt a tartalmas nemzeti érzésre áhítozó népréteget, melynek föld- és társadalmirend-mozgató elszánását forradalomnak nevezik, de decembertől decemberig halottaival együtt ellopják, egy esztendő januárján, márciusán, júniusán át indulatait, a szép, szabadságkereső indulatait manipulálják, legszentebb áldozatvállalásait hatalmi harcok malomkeréklapátjaira vetik, s azt, amit a századvégre jutva ideje lenne mívelni, a tartalmas, nemzetépítésre szolgáló tudatépítést csak könnyed őszi tarlóhántással kényelmesek végezni, mely szántásba konkolyt hintnek: xenofóbiát, idegenutálatot, s ha már mi, magyarok vagyunk népesen kézügyben, gyűlöletét az együtt élni szándékozó magyarnak.

Nem nevezném csőcseléknek a gyulafehérvári téren összesereglett emberek gyülekezetét, azokat, kik nemcsak hadonászó karjukat hozták s fujjogtató ajkukat, de apáikig visszamenően legalább két nemzedék kötélrángatott tapsainak pirosát kihűlt tenyerükben, lélek nélküli, kötelező fesztivitások emlékét. A fejek fölé emelt táblák egyetlen szervezet, számomra közömbös, de ellenem és közösségem ellen sunyin és radikálisan támadó szervezet jelvényét viselték, tüntetően és letagadhatatlanul. Hogy mért nevezem mégis közömbösnek ezt a szervezetet, mely azzal óhajt gyanútlan, történelemismeret, valamint kortársi időismeret nélküli tömeget, hogy mételyt hint, miszerint el akarják venni tőle házát, marháját, feleségét és honát vadidegenek, s hatalomra, puszipajtásságra így tör hadügyminiszterrel és államelnökkel; közömbös bizony számomra, számunkra, mert amit tőlünk álságos orcával félt, óv, fenyegetettnek jelöl, az van! Otthonunk Erdély, a mienk is, azokéval együtt, román sorstársainkkal együtt, kikkel, mert közös népdalaink is vannak, tudják és megértik, majd ha lefutnak e kispolitika nagyvizei: nem hordjuk el egymás alól zsebkendőnk négy sarkában e földet.

Nem a csőcselék arca bizony, melyen a kamera e félszeg módra sikerült ünnepségen óvatosan pásztáz: a kisemmizettek arcát látom eltorzulva, a legkifosztottabbakét, mert még azt sem sejtik, miből semmizték ki őket. Nemzeti ünnepet ülnének, s bevághatóak a képsorok bármely rögbimeccs nézőterébe. Áhítatnak, megilletődöttségnek, de még ellenséges arcvonásnak sincs semmi nyoma. Jó hecc ez, fiúk – ennyi csupán, csupán csak ennyi. Ott fenn, Bukarestben a – kényelmetlenkedve elfogadott – pluralizmus idegen fogalom eme arénában. Lehujjogják a parasztpártot, a liberális párt képviselőinek nemzetölelő szavait, természetes tehát, hogy ha magyar szenátor szól, neki szava sem lehetne. De van, tehát mondja. Beleretten e bátorságba a képernyő is, s midőn a nemzeti tolerancia legkihívóbb, s egyben figyelmeztetően társkereső szavai hangzanának el, az idei tévézés első alkalmából beáll a műszaki hiba. Se kép nem érkezik, sem hang nem hallatik. Megszületik a csúcs-tolerancia. És itt zárójel nélkül megjegyezem, hogy Szőcs Géza szenátusi munkáját távolról ismerve írótársamat becsülöm magatartásáért, amivel egy uszult (mert következetesen uszított) tömeg hujjogása elé állva nemzetiségünk kalapját is megemelte, azt a bokrétázatlant és fájdalmakkal szalagozottat egy testvérnép nemzeti ünnepe előtt.

És nézem urainkat a televízió kamerájával együtt, uraink feje körül glória helyett bizony hujjogás-fellegek kerekednek, ezúttal nem őket fütyülik, hiszen választóik sereglettek össze, hanem annál is többet, mire országot kellene építeniük: a demokráciát. Eleinte hatalmi helyzet-mosolyra rándult ajka az államelnöknek, a szenátus elnökének, a parlament vezetője első pillanattól gondterhelt, ők hárman első perctől értik, hogy felleg-glória nő itt fejük körül. Csupán az ország miniszterelnöke hozza széles mosolyát eme arénába, először csitítgatna fölkúszó kedélyt, de mikor a magyar szónok román nyelvű szavaira felduzzad a tömegkedély, megfeledkezik státusáról, méltóságáról, nemzeti ünnepről, s választási kampányba csöppentve magát, karját, öklét magasba emelve, elnöki vigyorát tündököltetve biztat: „Jól van, fiúk!” Isten és a sajtó a tanúm, nem szoktam államférfiakhoz nevelőtanítónak szegődni. Semmi sérelem bennem, amiért nemzeti kisebbségem elleni tüntetésre bátorít egy országos viszonylatban szűknek tekinthető gyülekezetet. Ártott nekünk ennél többet beleegyező fejbólintásaival és ama biccentéseket visszavonó aláírásaival. Én nem magyarként nézem ma őt, csak miként nemzettársai javai emlegették – kultúremberként. S mint ilyen, elismerem, társaságban, ha ama társaság szűk, európai államférfiakból, diplomatákból áll, tud viselkedni. Mosolya, világnyelveken rögtönzött okos szava, kellő, ülő helyzetben keresztbe vetett lába van hozzá, de tágasabb társaságban – ím, Gyulafehérvár – az ország színe előtt nem tud. Nem tud, mert egy ország miniszterelnöke, bármennyi belső késztetés fakadjon ez irányban benne, nem tekinthet bokszmeccsnek egy nemzeti ünnepet. Vád ne érjen tehát népet, melytől az iskola legeurópaibb árnyalatait évtizedeken át megvonták, amiért másként viselkedik első nemzeti ünnepén a piacon, miként Párizsban tanult miniszterelnöke.

Míg e sorokat magam elé beszélem, szól a rádió, mondja: zeng már a sajtó. Bekapcsolom a televíziót: az elnöki sajtóiroda közleménye emlékezik a tegnapra, és tömegeket utónevel. Az általam emlegetett, de nevén ezúttal sem emlegethető pánromán szervezet elzárkózik a felelősség elől. Megfeddik a népet, kissé feledésre ítélik a történteket, felelősséget nem vállalnak. Elhangzik ellenben egy, választások idején esetleg kulcsmondatként kezelhető, ősi dák-románnak nevezett közmondás: „Ki szelet vet, vihart arat.”

Nos, én, a csak nagyon kevés román társam által lenézett hun ivadék e közmondás párját legalább hét európai nyelven ismerem. S megnyugtatom, nem a pillanatnyilag izgalomban lévő kormányt, csupán ama szervezetet, mely e kezdetben gyanútlan államférfiakat ily fölösleges izgalomba hozta: türelmes és hosszú hónapok munkájával vihart óhajtottak vetni – természetesen egzisztenciális létük érdekében –, de csak szelet arattak.

Mert ami Gyulafehérváron történt, szélfuvintás csupán, szándékaikhoz képest.

Az írás megjelent a szerző napokban napvilágot látott Nem ilyen lovat akartam című esszéket, glosszákat, tárcákat interjúkat, riportokat tartalmazó könyvében, amely megvásárolható a Háromszék újságosbódéiban.

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja-e oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 2239
szavazógép
2020-11-27: Riport - Nagy B. Sándor:

Ablakok a mennyre (Az utolsó szentkép és a templombúcsú)

Krisztus Király búcsúünnepét tartották vasárnap Sepsiszentgyörgyön. Az ünnep alkalmat adott arra, hogy kicsit jobban szemügyre vegyük a Krisztus tiszteletére, imádatára felszentelt templomot és a közösséget, amely azt magáénak érzi. November elején egy másik fontos esemény is történt itt: megáldották Hervai Katalin képzőművész sorozatának utolsó fametszetét is, ezzel pedig végső formát öltött a templom belső díszítése. Szakértők véleménye szerint a koncepció és a megvalósítás szempontjából is egyedülálló ez a tizenkét év alatt elkészült mű, mely a reneszánsz kor nagy katedrálisainak illusztrációját idézi 21. századi megközelítésben. A búcsúról, a járvány előtti és mostani gyülekezeti életről és a templom belső terének kialakításáról Dávid György plébánost kérdeztük, de beszélgettünk Hervai Katalin grafikussal is, aki múlt szerdán tett ideiglenes fogadalmat a Ferences Világi Rendben (fotó).
2020-11-27: Nemzet-nemzetiség - :

A budifedő

Nagyon szerettem volna találkozni Iliescu elvtárssal, illetve, sűrűn kérem a bocsánatot: köztársasági elnök úrral, mert mifelénk már azt is urazzák némelyek, kit nem közvetlenül szólítanak meg, rossz beidegződése ez a negyven éven át alultáplált nyelvnek. Azért szerettem volna találkozni vele csupán, hogy megmondjam néki, szemtől szembe, mint annyian mások, hogy nem így, hanem amúgy. Igyekeztem is szépen, fegyelmezetten a találkozóhely felé, de feltartóztattak, nem engedték, hogy igazoljam magam, durva: „közlekedj” – román szóval kanyarítottak el az utamból.