Farkas Árpád gyűjteményes háttérköteteNem ilyen lovat akartam

2020. december 31., csütörtök, Kultúra

Pillanatra elbizonytalanodik az olvasó, ha Farkas Árpád gyűjteményes kötete fölé hajol. Kétség támad benne, és önvizsgálatra kényszerül: vajon képes lesz gondolatban követni a Költőt a lövészárkokban, a dekkungok labirintusaiban, amelyeket ő talpon, négykézláb, hason csúszva, de mindig föl­emelt fővel végigjárt? Vajon elég éles a mai Olvasó látása ahhoz, hogy elválassza a költőzseni bámulatos gondolatíveit a kor (kór) kusza, zűrzavaros ködfelhőitől? Vajon lesz-e elegendő képzelő­ereje úgy tekinteni szét a szülőföld kankalinos mezein, a nagyvilág végtelen tundráin vagy a vértócsás „futós tereken” (J. A.), mint Farkas Árpád? Van elegendő idegenergiája az Olvasónak több évtized eszme- és gondolathalmazainak megemésztésére, szelektálására, szintézisére?

Mert monumentális munka a könyv! Esszék, glosszák, tárcák, interjúk, riportok gyűjteménye, amelyek hol az „arany és kék szavakkal” (Dsida Jenő) írott versek kicsapódásai, hol csírák, amelyekből kinőtt a Vers. A szár, a virág. Lapozzunk hát, válasszunk ki egyet az axiómák sokaságából a nekifutáshoz, kapaszkodjunk abba, mint sodró folyóvízben úszó egyén a lehajló fűzfaágba. Elődje és mestere, Lászlóffy Aladár legalább három (Forrás) nemzedék idolja, karizmatikus személyisége volt, a róla írt jegyzetből (A mérceállító – Ceruzasorok Lászlóffy Aladárról) tanácsos kiemelni egy textust, amely elvezett Farkas Árpádhoz: „Mert költővel egyetlen kapcsolat csak a szövetség lehet.” Ezen a nyomon elindulhatunk. Farkas Árpád legendás szerénysége megengedi, hogy az átlagolvasó belekaroljon, hátba veregesse, ha éppen arra szottyan kedve, s leüljön vele egy kiskocsmában, kockás abrosszal leterített asztal mellé kortynyi, hörpentésnyi borra. Nem vásártéri bizalmaskodás ez. Farkas Árpád élete – közhelyesen fogalmazva – nyitott könyv, beléphet oda koldus és királyfi egyaránt.

A gyűjteményes kötet címe – Nem ilyen lovat akartam – a gyermekkor tündérvilága felé mutat. Ő is látja, s velünk is láttatja azt a 3–4 éves fiúgyermeket, aki hófehér hintalovon ül, gyeplőt fog a kezében, kengyelben a lába, cipősarokkal sarkantyúz. Milyen kerek lenne ez a történet, ha nem volna folytatása. De van. A kötetben több helyütt is megírja, hogy lefűrészelte a hintaló talpát, amelyen az előre-hátra billegett. Markában éppen csak megtapadt a szerszám. S itt jön a Költővel kötött szövetség, ami bizalmaskodás nélküli bizalomra jogosítja fel az Olvasót. Ősi ösztönök rétegeiből, a genetika mélységesen mély kútjából száll föl a pára, sűrűsödik felhővé, s áztatja meg a gabonát, hogy beérjen annak acélos magja. Így keletkezik, így működik a mítosz. Más ló illett a hős alá, a mitológiák szárnyas paripája. Lehet, sőt, bizonyos, hogy ez így szóvirágos tálalása a gyermekkor szimbolikus erejű jelenetének, de a szövetség felhatalmazza az Olvasót az asszociációkra. Népmeséink egyik nagy csodája az a metamorfózis, amelyen átesik a göthös csitkó. A vándorútra kelt legkisebbik királyfi, vagy éppen a disznópásztor legényke nagy szakajtó izzó parazsat visz neki az istálló zugába, amitől az szárnyas paripává változik. Nincs erő, ami megállítaná a hőst, ha hátára pattan. Túlbeszélni tilos a példabeszédet. Farkas Árpád irtózik a közhelyektől, kartácstűzzel irtja a sallangokat, esküdt ellensége a cikornyának, egy megnyilvánulási módot ismer, ami törvény, ami végrendelet: „A mindenséggel mérd magad!” (J. A.).

És ez nemcsak az aszúvá érett lírájára érvényes. A kötet prózai munkákat tartalmaz, illetve legtöbb esetben olyan prózát, amelyik alig különböztethető meg a költészettől. Példáért kiált az ilyen megállapítás, százszámra található a kötetben, de álljon itt a legszebb: „Asszony formájú fellegek barangolnak asszonyszempillaként rebbenő tél eleji vetések fölött, s ellilulnak hajnalonként, ha csontért-koncért vonítanak a városszéli kutyák, őszbe-feketébe csavarodó asszonyfürtöket lobogtat gyárkéményeken a szél…” (Asszonyidő) Így csak Juhász Gyula verseiben lényegült nővé, asszonnyá a táj, a környezet, a vidék. Mondja, mormolja magában az Olvasó. Ez hát a gyűjtemény egyik nagy értéke. A stílus, a nyelv, a „hajszálgyökerek kőharapó ereje” (I. Gy.).

A másik érték, ami manapság lebecsülendő, a tudás. Igen, a pozitivista, a mélységeket, a kuriózumokat, az unikumokat is ismerő tudás. Éppen kilobbanóban van irodalmi köztudatunkból egy láng. Illyés Gyulának hívják ezt a lángot. S aki még ismeri és szereti az Illyés-verset, az is a nagy rapszódiákat, sodró erejű gondolatfutamokat emlegeti. Farkas Árpád egy alig ismert Illyés-versre ír bámulatos szöveget (A prózavers az egyik kedves műfaja!): Száz éve született Illyés Gyula, A magánszorgalmú kutyák című vers költője. A prózavers kezdő sora mindent elárul: „Nemrég elhunyt klasszikusaink közül legtisztábban / az ő szívdobogását hallom.” És idézi az Illyés-verset. Egy kor, egy szomorú kor röntgenképe az Illyés-vers, ötvenhat után, de előtte és utána is cukkolták önmagukat a szolga ebek, túlteljesítették a pribék gazdák követelte normát. Ismert tünet Közép-Európában, Erdélyben pláné az, megélte, megtapasztalta Farkas Árpád. Végezetül olyan pedáns, professzionális elemzést rittyent az Illyés-versről, megirigyelhetné azt a stilisztika bármelyik professzora. Ady és Krúdy keveredett rossz hírbe (kocsma, nő, duhajkodás), holott mindketten hangyaszorgalmú emberek voltak. Gyorsan soroljuk ide Farkas Árpádot is.

A monumentális kötet műfajai, témakörei szinte végtelenek. A politikai porond küzdelmei, a világjáró körutak, a szerkesztői gondok, az irodalomszervezés sikerei és buktatói, a megmaradás örök imperatívusza stb., stb. lázban (Marad a láz, fiúk?), örök izzásban tartja Erdély, Székelyföld legnagyobb mai magyar költőjét. Léptékjelző, léptékmeghatározó a két legfrissebb díj, amivel kitüntették: Hit és Hűség – Sinkovits Imre emlékezete díj; Orbán Balázs-díj. És mélyvizeket jelző bója a kötet utolsó bekezdésének első mondata: „Szeretem bizony én szabadságát a szónak.”

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)

Hegedűs Imre János

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen lesz a járvány negyedik hulláma?







eredmények
szavazatok száma 844
szavazógép
2020-12-31: Glossza - Váry O. Péter:

A székely récéi

Mán az elejin tisztázzuk: a réce nem kacsa, nem es kacsamadár (met olyant es hallottam, egyszer elvitt a polgármester oda fel, ne, ahol ott es magyarok élnek, csak erőst furcsán beszélnek, alig es értettük egymást, de osztán megittunk vaj két pohár pálinkát, amit én vittem, s akkor mán kezdtük érteni egymást, s osztán mire megittuk az egész üveggel, mán essze es melegedtünk), szóval, mi úgy híjjuk, hogy réce. Csak a futókacsa egyedül kacsa, met olyan, hogy futóréce nincs, de azétt mi azt es récének híttuk. Na.
2020-12-31: Kultúra - :

Farkas Árpád: Miért nem írtam újévi képeslapokat?

Nem foglalkoztam bizony a tavaly év végén népes külföldi baráti táborom külön-külön hangulatú szíve-száj­íze szerinti megüdvözülésével, mert egyszerűen elköltöttem minden erre szolgáló lejemet.