Valahol meg kell még lennie, valamelyik dobozban szépen összetűrve, úgy emlékszem, édesanyám még egyszer, utoljára kimosta, miután a falról leakasztotta, bizonyára ki is vasalta, úgy tette el a régi dolgok közé. Régen volt, és nincs már, aki a múló emlékeket felidézze.

Sok évvel később, egy kiállításon mintha viszontláttam volna nagyszüleim konyhájának egyetlen ékét. Igaz, sokkal díszesebb kivitelben: nagyanyámé egyszerű, virágmintájú, piros szállal hímzett falvédő volt, a kiállítási darab meg nemcsak abban különbözött tőle, hogy több színben pompázott, hanem abban is, hogy a rajta ábrázolt, egyik kezében gőzölgő húsos tálat, másikban tálcán italos üveget és poharakat egyensúlyozó hölgy egyáltalán nem hasonlított arra a női alakra, amely az egykori paraszti kultúra szerves részét képező falvédőkön megjelent. Túlzsúfolt mintavilágával, túlzott színpompájával, pláne a nagyanyáméval való összehasonlítás kényszere alatt: giccsesnek tűnt. Mint utóbb kiderült, ez nagyüzemi gyártású sokszorosítás volt, a vászonra rányomtatott mintát csak ki kellett varrni, ki-ki a saját ízlése szerinti színvilágot alkalmazta. Nagyanyám falvédőjén a betűk formájából és sorvezetéséből, a kevés virágmintából, melyek közt két tökéletesen egyforma nem volt, lerítt: nem előre megkomponált darab volt, hanem munka közben alakult ki végleges formája.

Így, utólag, nem is a minőségbeli különbség rémlik fel leginkább, hanem a két falvédő üzenete közti eltérés. A nagyszüleim konyhájában, a „füttő” fölé akasztott – stratégiai elhelyezésének célja az volt, hogy a falat kímélje a füstölődéstől – szőttesen csupán annyi volt olvasható: „Bort, buzát, békességet!” Így, rövid u-val, a végén felkiáltójellel. A falvédő valamikor a múlt századforduló tájékán készülhetett – akkor még elégségesnek tartották ennyit ráírni. A kiállítási darab már a huszadik század első felének idejéből származott, felirata ekként szólott: „Adjon Isten egészséget, Buzát, bort, és békességet.” A spanyolnátha, két világháború, köztük egy súlyos gazdasági válsággal, megtanította az egyszerű bölcsességeket a napi realitásokhoz alkalmazó eleinket a dolgok fontossági sorrendjére.

Manapság újra divatba jött a falvédő, funkciót váltott ugyan, hiszen nem használati tárgyként, csupán a nosztalgia által visszaidézett díszítő elemként jelenik meg régies berendezésű szobabelsőkben. Ritka köztük az újonnan készített darab, többnyire a nagyszülők hagyatékából átmenekített „ócskaságok” kerültek vissza újra a hófehér falfelületekre. Így, esztendő múltán és hogy felidéztem egy nyúlfarkincányi múltat, magam is azon gondolkodom, elő kellene keresnem a régi dolgok közül nagyanyám falvédőjét. Nem tenném ki a falra, csak elnézném kicsit az időtől megfakult, mosástól elszíntelenedett betűket, és elgondolkodnék azon: elég-e az új évre jókívánságnak csupán annyi, hogy bort, búzát, békességet? Most, amikor még a tél is karanténba vonult, vajon nem kellene-e a nélkülözhetetlen bornak és búzának, az olyannyira szükséges békességnek újfent elébe helyezni lélek és test egészségének kívánalmát?

A kérdésre, ha választ kellene adnom, azt mondanám: mégsem a nagyanyám falvédőjének üzenetével, hanem ama kiállítási tárgy bővített, a rím kedvéért átalakított szórendű feliratával kívánok Önöknek boldogabb új évet.