Madéfalva – a halál völgye

2021. január 7., csütörtök, Történelmünk

1764. január 7-e a madéfalvi veszedelem vagy vérengzés, székelyöldöklés, latinul siculicidium néven íródott be a történelembe. Mária Terézia királynő (ur. 1740–1780) a Habsburg Birodalom törököktől való fenyegetettségének védelmére délvidéki mintára elrendelte, hogy Erdélyben is szervezzenek határőrséget. A székelyek régi szabadságjogaikra hivatkozva lázongtak a sorozás ellen. A szervezéssel megbízott, teljhatalommal felruházott katonai főparancsnok, báró Adolf Buccow tábornok 1762-ben kezdett, zaklatásokkal nyomatékosított összeírásai lázongáshoz vezettek. 1763 tavaszán Buccow-t Erdély főkormányzójának nevezték ki, a katonai főparancsnoksággal a horvát-magyar báró Siskovics Józsefet (Josip Šišković) bízták meg, aki gyalakuti gróf Lázár János társelnökségével, egy bizottság segítségével folytatta a toborzást. A testület tagja még bethleni gróf Bethlen Miklós. Mai Történelmünk rovatunkban a sepsiszentkirályi születésű Imreh István (1919–2003) történész professzor Látom az életem nem igen gyönyörű, 1994-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál megjelent, a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyvét tartalmazó forráskiadványának bevezető tanulmányából közlünk részleteket.

  • Megemlékezés az áldozatok emlékművénél. Szekeres Attila archív felvétele
    Megemlékezés az áldozatok emlékművénél. Szekeres Attila archív felvétele

A háromszékiekhez (1763.) május 17-én Bethlen Miklóst küldte ki a gubernium, intve őket, hogy „csendesedjenek le, aki letette a fegyvert, dependáljanak a szék tisztjeitől, a többi pedig, akiknél még fegyver van, viselje őfelsége resolutiójáig. Melyre reá is ígérték magokat, csak hogy békét kapjanak nekiek...” Június 14-én azonban a nép követelésére Lécfalván tartottak gyűlést. A hangulatra jellemző – Ernst alezredes följelentéséből tudjuk –, hogy arra a kérdésére, hogy a királybíró részt vett-e a tanácskozáson, „paraszt” emberektől azt a feleletet kapta: „Nem, a disznók megelégedtek azzal, hogy minket nektek németeknek huncfutul eladjanak, és ti minket jobbágyaitokká akartok tenni.”

Csík-Gyergyó- és Kászonszékben május 20-án Várdotfalván tartottak székgyűlést. A Gubernium ösztökélésére az erdőre menekültek visszatérésének kérdésével is foglalkoztak. Miután azonban korábban – a Caratto ezredes adta garancialevél ellenére – a hazatérők közül többet üldöztek, elfogtak, börtönben kínoztak, bizalmukat megnyerni nem volt könnyű. A felcsíki erdőalji falvak írásban is kifejtették vélekedésüket, megfogalmazták tiltakozásukat. Időközben – és ez nem jó ómen – immár Siskovich utasítására a Csíkba küldött négy századnyi katonából kettőt Csíkszeredába, kettőt pedig Csíksomlyón és a közeli falvakban szállásoltak el.

A sokat zaklatott nép július 18–19-én a csíkszépvízi népgyűlésen, a generális congregatión sorakoztatja fel sérelmeit, panaszolja el a határőrtisztek, főleg Caratto alezredes hatalmaskodásait, a fokozódó kivándorlást és így tovább.

Udvarhelyszéken ugyancsak forrongó a széki gyűlések hangulata. Mária Terézia ide is katonaság kiküldését javasolja, és korábbi cselekedeteik miatt többek elfogatását is elhatározza. (…)

Az 1763-as esztendőt általában, június havát pedig különösképpen a székely határőrség szervezésére kiküldött bizottság előkészületei töltötték ki. (…) Az első tervezet arra a jogi és államigazgatási eszmére épült, hogy az állandó katonáskodás minden szabad székelyre kötelező. Ez tehát immár a meggyőzés, kényszerítés elvén nyugodott. A másiknak az alapeszméje az önkéntesség volt. (…) Mária Terézia viszont a Sisko­vich-bizottság tervezeteit megismertette Buccowval, véleményeztette a főhaditanáccsal és az erdélyi kancelláriával. Három hónap múltával, október elején azután úgy határozott, hogy kisebb engedményeket téve az első tervezetet, tehát a kötelező katonáskodást előírót hajtsák végre. Rendeletei október 8-án jelentek meg.

Ezzel kezdetét vette két gyalog- és egy lovas ezred megformálása a Csík-Gyergyó- és Kászonszék, Háromszék, valamint Bardoc fiúszék szabadjaiból. (…)
A Siskovich-bizottság november 29-én a legjobban „megdolgozott” egyházi, papi segédlettel is engedelmesség felé hajlított gyergyószékiek között ugyancsak munkához látott. (…) December 18-án Gyergyószentmiklóson sor került az ünnepélyes zászlószentelésre, valójában az első öt székely határőr század megalakítására.

 

Az erdőre menekültek

Gyergyóból a bizottság derűlátóan vonult át Felcsíkba, bízva a teljes és gyors sikerben. Itt azonban hírül vették, hogy a madéfalviak az összeírás elől az erdőre menekültek. Másnap megtudták – más faluk is csatlakoztak hozzájuk. Michael Conrad von Heidendorf jegyezte fel: (…) Az ellenállási, a tiltakozási góc tehát az erdőn szerveződött. Itt kezdetben mintegy 1200 ember sereglett egybe. (…) A háromszékiek 1764. január 4-én érkeztek meg az erdei ,,communitás” szálláshelyére, és ezzel is jelezték a szolidaritási akció kiterjedésének lehetőségét.

A bizottság ellenintézkedései 1763 decemberének utolsó napjaiban már nemcsak fenyegetőzésre korlátozódtak. A „szökevények” közreadóinak egy-egy, majd száz arany jutalmat ígértek. S hogy hazakényszerítsék az „erdeieket”, asszonyaikat és gyermekeiket kiűzték otthonaikból. Balló István írja: „síró asszonyokat, didergő gyermekeket tűzhelyük mellől űztek ki (a katonák) a csikorgó hidegbe. Némelyek – mint a hagyomány tartja – a disznóólba bújtak, de onnan is könyörtelenül kizavarták őket, s a hó borította mező megtelt a jajgató asszonyokkal s a fájdalmasan siránkozó gyermekekkel, kiket még azzal is fenyegettek, hogy ha a férfiak nem térnek vissza, a házaikat is lerontják.” (…)

A főkirálybíró Bornemisza Pál december 30-án Bors Lázár alkirálybírót és Bene József delnei lófő székelyt indította újabb felderítő, meggyőző útra. A szervezőbizottsággal azonban ők is csak a kudarcot közölhették.

Egy csoport erdei ellenálló éjnek idején még széki tisztekkel tárgyal. Kérvényükre kérnek választ. Majd az év utolsó napján újabb protestációval fordulnak a Siskovich-delegációhoz. Ebben kijelentik, hogy kezdeményezői semminek sem voltak, s jövőben sem akarnak lenni, „de a megkéntelenedett állapot ha kedvünk ellen kénszerít münköt nagyra vinni, Isten és emberek előtt okai semminek nem leszünk”. Az érvelő, sérelmeket fölemlegető, jogbizonyító, az elkeseredett elszántságot demonstráló paraszti memorandumok, tiltakozások, panaszok sorában ez volt az egyetlen, amelyben szerepelt a kissé keményebb, fenyegetésnek is magyarázható pár szó: „mi okai semminek nem leszünk”.

A január 4-én Menaság-Újfaluban szerkesztett folyamodványt csak a háromszékiek és a kászoniak írták alá. Békességes szándékukat bizonygatva jelezték, hogy másnap „alázatos instanciával” keresik fel a bizottságot. Január 5-én a Szépvízre lemenő és az ott állomásozó Trautmansdorf ezredbeli katonákkal barátkozó székelyek szintén arról szólottak, hogy együtt, egy tömegben szeretnének a királynő képviselői előtt megjelenni. Ettől azonban fenyegetésekkel, ágyúk felvonultatásával eltiltották őket.

A falvakba, otthonaikba való visszatérés gondolata ekkorra már elhatározássá érett. A fagyoskodás, étlenség, lovaik takarmányhiánya is arra szorította őket, hogy elfogadják a madéfalviak invitálását (akiknek közös, faluszénájuk is van), hogy amint később vallják: „ahonnét osztán papokkal s nemes emberekkel be akartuk küldeni az instanciát... jó reggel ... de azalatt megesett a Veszedelem”.

 

A veszedelem

1764. január 5-én tehát fölkerekedtek és Madéfalván kerestek és találtak szállást az emberek. A mintegy kétezer főnyi székely lóháton vagy gyalog, katonás menetben rendben vonult be a faluba. Jóllehet nem tanúsítottak fenyegető magatartást, és a jelentős erőt képviselő osztrák századok ellenőrizhették őket, a bizottság utólag azzal érvelt, hogy félnie kellett esetleges támadásuktól. Éppen ezért 6-án, vízkereszt napján nyílt parancsban utasították a madéfalviakat, hogy egy óránál tovább senki idegent házuknál meg ne tűrjenek, a háromszékiek tüstént hazamenjenek, és adják kézre a zenebona okozóit.

A rendeletet megismerő nép – követei útján – az ünnepnapra is hivatkozva másnapig kért haladékot, s erősítgette, hogy kérésével akar a bizottság elé járulni. (…) Ugyanezen a napon határozta el a bizottság a madéfalvi vérengzést. Az erőszakos beavatkozást Caratto sürgette. Értelmi szerzője azonban Siskovich altábornagy volt. Bethlen Miklós szelídebb eszközök felhasználását kívánta, de Lázár János szintén a nép szétverése mellett volt, s így a fegyverekre bízták a lázongók meggyőzését.

1764. január 7-én hajnalban mintegy 1300 katona vette körül Madéfalvát. A falu fő útjait gyalogosok és lovasok állták el, s két ágyúval zárták le. Az eseményeket Michael Conrad von Heidendorf így írja le: „A csapatok, azért, hogy megelőzzék a népet, és hogy a Madéfalvától csak félórányira levő Taplocára érkezésének elejét vegyék, január 6-án már hajnali három órakor megindultak, körülfogták Madéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. A német gyalogság ágyúival részben a közvetlen Madéfalva mellett elfolyó Olt innenső partján, az Udvarhelyszékbe vezető hegyi úton helyezkedett el, részben pedig a Madéfalváról Taplocára vezető országúton. A német lovasság szintén a falu végén, a gyimesi szorosnál, majd az onnan Moldvába vezető úton állt fel. A székely huszárok pedig fenn a Gyergyó felé vezető utat zárták el, ahol a legkevésbé várták a nép kitörését. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött Madéfalva ágyúzása Caratto akkori főhadnagy vezetése alatt – ki mint a Csíkban felállítandó gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka ezt a megleckéztetést kimondottan kérte is –, és még Magdeburg kapitány, Schiskovits generális szárnysegédjének vezetésével. (…) A nép is felriadt, nem tudta, hova, merre legyen, egy részük Udvarhelyre, másuk a hegyek felé és a gyimesi szoros felé, mások Taplocára a Bizottsághoz akartak menekülni, java részük, különösen a háromszékiek pedig a hegyeknek. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével. Azok, akik Udvarhely felé menekültek és az Olton akartak átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg. A háromszékiek nagyobb része, csíkiakkal is vegyesen, a német vértesekkel találta szembe magát, s ezektől kaszaboltatott le. (…) Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, ahol a nép egy része még együtt volt. Ezt az oktalan csoportot így aztán megölték vagy megsebesítették, elfogták, szétszórták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt. A holtakat – (…) kiknek számát gondosan eltitkolták, de így is tehető elég pontosan úgy négyszázra – Madéfalván kívül egy magas kereszttel megjelölt domb alá temették. Mintegy száz sebesült foglyot a szeredai várba küldtek, a szétszórtak pedig tömegesen jelentkeztek a bizottság és tisztjei előtt, s fegyvert kértek. (…) A császári katonák közül egy sem sebesült meg, sem meg nem halt, bizonyságául annak, hogy a felkelők nem védekeztek. Miután a Főbizottság ily módon Csíkot határőrséggé tette, ugyanily szándékkal Háromszék felé és onnan tovább indult.”

Rettegi György a következőket jegyezte fel az eseményekről: „...azon éjszaka Siskovics generális parancsolatjából és orderéből éjszakának idején reájok ütöttek, tűzzel-vassal ellenek támadván, hatszázig valót, asszony és gyermekekkel együtt levágtak nyavalyásokban. Az ott lévő Olt hídját felszedték éjszaka, amint a falut meggyújtották körös-körül, amellett ölték-vágták őket az alvóhelyekben, mint elfáradott embereket, az asszony-, leány- és gyermeknépek bátran sietvén a hídra, nyakra-főre hullottak s vesztek az Oltba.” Fegyvertelenségüket és az ellenállás hiányát ő is hangsúlyozza: „Amint mondják, egy szikra fegyver sem volt nálok, annak felette minden félelem és tartalék nélkül lefeküdtek, s álom közben ütöttek reájok.” (…)

A halottak számát nehéz megállapítani. Egy hivatalos kimutatásban 88-an szerepelnek. Losteiner Lénárd kézirata nyomán többen szólnak 183 áldozatról. Benkő József azt írja, hogy értesülései szerint 186-ot levágtak, 34 megsebesült, és mintegy 400 székelyt fogtak el. Rettegi 600, Balló István 500 halottról és 1000-nél több sebesültről ír, s a kortárs szász emlékíró szintén több százra, 400 főre becsüli az elhullottak számát. A csíki főtiszt sok, az erdőkben, az Olt vizében elpusztult emberről szól, s ennek alapján jelenti: „a holtaknak száma nem tudatik”.

M. C. von Heidendorf azt is följegyezte, hogy „a be nem fogattak és haza­riasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt egy néhány ember, s e különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Az eseményeket „a vész”, a „madéfalvi veszedelem” néven emlegették, s megszületett az egykorú elnevezés is: SICULICIDIUM.

Imreh István

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mikor lesz vége a koronavírus-járványnak?







eredmények
szavazatok száma 531
szavazógép
2021-01-07: Sport - :

A Ferencváros a világ hetedik legjobb formában lévő csapata (Labdarúgás)

A legutóbbi 15 bajnokit figyelembe véve, a világ összes élvonalbeli bajnokságában játszó csapata közül a magyar bajnok a 7. legjobb formában lévő együttes. Ennél a mutatónál a román alakulatok közül az FCSB az 58., a Craiova pedig a 100. helyet foglalja el.
2021-01-07: Család - :

Büszke vagyok rád – a Facebookon

A függő, a magamutogató, a hiperaktív, a dokumentáló, a „hejjesíró-okoskodó” – mindenkinek vannak olyan ismerősei a közösségi oldalakon, akikre rendkívül bosszantó virtuális viselkedés jellemző. Ráadásul itt a legújabb „online magatartás”, a rajongását üzenőfalán látványosan kifejező. Előbb-utóbb talál rá valaki egy tömörebb megfogalmazást.