Erdélyben a történeti status quo és az etnikai szempont ütközik. Nem látták azt, hogy Közép-Kelet-Európa etnikailag legkevertebb területén, a Bánságban a románok és a szerbek ― igaz, nagyhatalmi segédlettel ― viszonylag rövid idő alatt megtalálták a maguk ,,végleges elhatárolódását", csak a román―magyar viszony alakulását terhelték az 1919―1920-ban a ,,levente-pörrel" elkezdődött súrlódások, ennek ellenére a régió bizonyos mértékig a tolerancia szigete maradt. Ez az 1956. október 30―31-i temesvári egyetemistatüntetésen, a diákság 12 pontos programjának megfogalmazásakor, az 1989. évi rendszerváltás idején valóban európai mércével mérhető román―magyar―szerb megbékélést eredményezett.

Szoboszlai Aladár és vádlott-társai egyik végzetes tévedése az volt, hogy túlságosan nagy reményeket fűztek az 1955. évi genfi konferenciához, a ,,genfi szellem" közép-kelet-európai ,,földindulásszerű" hatásához. Reményeik nem is voltak teljesen megalapozatlanok, 1955 januárjában megszűnt a hadiállapot a Szovjetunió és Németország között, 1955 májusában elismerték az NSZK szuverenitását. Ugyancsak májusban a négy győztes nagyhatalom államszerződést kötött Ausztriával, s ezzel Magyarország nyugati szomszédja önálló és semleges állammá vált. Megkezdték a szovjet csapatok kivonását Ausztriából, s ezzel felcsillant a remény, hogy Közép-Kelet-Európából is kivonulnak a tíz éve ,,ideiglenesen ott állomásozó" ― tulajdonképpen megszálló ― szovjet csapatok. Hruscsov és Bulganyin belgrádi Canossa-járása, a nyilvános önkritika és bocsánatkérés Titótól, az 1955. július végi csúcstalálkozó a három nyugati nagyhatalom és a Szovjetunió között, Adenauer kancellár szeptemberi moszkvai útja, a német hadifoglyok hazatérése mind-mind azt sugallta, hogy nemcsak a hidegháborús hangulat enyhült, hanem a két nagyhatalom ― az AEÁ és a Szovjetunió ― szóértése is arra késztette a közép-kelet-európai értelmiségi csoportokat, hogy terveket dolgozzanak ki a szabad választásokra, a többpártrendszer megteremtésére vagy éppen a szocializmus megdöntésére.

Borbándi Gyula, aki a Szabad Európa Rádió tudósítójaként részt vett az 1955. október 27.―november 4. és november 8―16. közötti genfi kormányfői, illetve külügyminiszteri értekezleten, emlékirataiban világosan utal arra, hogy mennyire túlzottak voltak a közép-kelet-európai országok, a szovjet blokk értelmiségének és lakosságának elvárásai.

1955 nyara és ősze között már több jel arra mutatott, hogy a Szovjetunió ― és vele együtt a béketábor több állama ― a ,,genfi szellemet" csak szavakban hirdeti, de nem hajlandó a tettekig eljutni. Már a kormányfői genfi konferencia is csak sovány eredményeket hozott, a négy nagyhatalom külügyminiszterei pedig az európai biztonságról, a németkérdésről és a kelet-nyugati kapcsolatokról tárgyaltak. A nyugatiak az európai biztonságot összekapcsolták a német egység gondolatával. Csak olyan európai biztonsági rendszert tudtak elképzelni, amelyben megszűnik Németország kettéosztottsága.

Moszkva úgy vélte: ha Németország egyesítése nem az ő feltételei szerint valósul meg, az fenyegetni fogja a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamai biztonságát. Eden külügyminiszter előterjesztését a két Németország egyesítéséről a Szovjetunió nem fogadta el.

Genfben tehát a fő téma a béke és a leszerelés ― beleértve az atomfegyverek ellenőrzését ― kérdése volt, valamint a két Németország problémája. Szó sem volt szabad választásokról, politikai pluralizmusról. Ahogyan a Szabad Európa Rádió kommentátora fogalmazott: a genfi tanácskozás csak megbeszélés volt, nem diplomáciai értekezlet. Nagy ,,eredménynek" számított, hogy Eisenhower amerikai elnöknek sikerült beiktatnia a ,,rab népek" ügyét az egész világ tudatába. Az 1955. évi genfi konferencia egyesek szerint nem volt más, mint a status quo fenntartására irányuló szovjet törekvés. A nyugatiak belenyugodtak ebbe.

Szoboszlai Aladár és 56 társa vakon hitt abban, hogy a ,,genfi szellem" Közép-Kelet-Európában is gyökeres változásokhoz vezet. Szoboszlai ennek reményében véglegesítette a KDP programját, s építette ki az ország egy részét lefedő konspiratív hálózatát. A bukást azonban már a mozgalom magzati állapota magában hordozta...

Ma már egyértelmű: a román kommunista diktatúra idején a legkegyetlenebb retorziót a Szoboszlai Aladár nevéhez kapcsolódó államellenes összeesküvés vonta maga után. A különben igen ellentmondásos habitusú, Bánságban született és tevékenykedő pap elméleti munkássága és hihetetlenül naiv mozgalomépítése azonban megérdemli az utókor figyelmét, már csak a tanulságok okán is.

* * *

Szoboszlai Aladár tanulmányai, dolgozatai ― bár korántsem közelítik meg Bibó munkáinak letisztult tökéletességét ― továbbgondolásra késztetnek. Stefano Bottoni ,,hontalan forradalmár"-nak nevezi. Vekov Károly Szoboszlai Aladár ,,egyszemélyes elméleti munkásságát" emeli ki. Szoboszlai Aladár életművének, munkásságának nem a magányosság a legfőbb jellemzője, hanem az a töretlen hite, hogy a genfi konferencia nyomán, a ,,genfi szellem" kiáradása következményeként a szovjet blokkban törvényes lehetőség nyílik majd a politikai pluralizmusra, a többpártrendszer megteremtésére, s a román―magyar konföderáció révén az erdélyi kérdés is megoldható.

Szoboszlai Aladár életműve szervesen kapcsolódik a mintegy kétszáz évet átölelő, az erdélyi kérdésre választ, kezelési módot, alternatívát kereső tervekhez, javaslatokhoz, programokhoz. Szűk körben ugyan, de terjesztette, népszerűsítette, más nyelvekre is lefordította a dolgozatait, bízva azok szélesebb körű hatásában. A Fodor Pál nevével fémjelzett csoporttal is volt kapcsolatuk, Mikó Lászlót és Mezei Mózes Leventét mindkét perben kihallgatták, csupán azért ítélték el őket a Szoboszlai-perben, mert ennek kapcsán korábban vették őrizetbe őket.

Szoboszlai Aladár elméleti munkásságának kezdete teológiai tanulmányainak idejére tehető. Az 1958. április 18-i nyílt tárgyaláson készült kihallgatási jegyzőkönyv szerint: ,,A dolgozataimat 1945-től kezdve írtam, ezek valóban a jelenlegi rendszerrel szemben ellenségesek, és a Szovjetunióról ellenséges kritikát tartalmaznak. Az 1945 és 1950 között írt dolgozatok történelmi tanulmányokat és az Erdélyben lezajlott politikai jellegű kérdéseket tartalmazzák. (…) 1950-ben hallottam: az ENSZ-ben megtárgyalták, hogy a népi demokratikus országokban szabad választásokat tartanak. Erről 1955 nyarán Genfben a nagyhatalmak kormányfőinek találkozóján is tárgyaltak."

Ezzel a beismeréssel tulajdonképpen tisztázódott az a több tanulmányban is olvasható téves állítás, miszerint az első dolgozatok megírására csak az 1950-es évek elején került volna sor. Ugyanilyen fontos a pártalapítással kapcsolatos első megbeszélések időpontja is. Szoboszlai 1948 őszétől 1951 szeptemberéig Pécskán volt segédlelkész. A Lukács István kereskedővel folytatott tárgyalások során vetette fel: ha nálunk szabad választások lesznek, alakítsunk ,,egy labourista típusú keresztény pártot". Erre a megbeszélésre 1951 szeptembere előtt került sor. A leendő párt elnevezése is fokozatosan kristályosodott ki. A kevesek uralma című, pécskai paptársa, Müller Jenő által átírt dolgozatban keresztényszocialista pártról írt.

Rövid életének legtermékenyebb időszaka a pécskai és az aradi segédlelkészi szolgálatához kapcsolódik. A ránk maradt és a szekuritáté által elkobzott dolgozatainak vezérfonala a keresztény erkölcsiség védelme és fenntartása. Állításaival lehet és kell vitatkozni, de ma is érvényes megállapításai egyetemes, az egész emberiséget érintő kérdésekre figyelmeztetnek: ,,...Istent nem lehet szeretni az ember szeretete nélkül: a kereszténység örök elve ez, az egész szentírás emellett érvel. […] Fegyverrel meg lehet hódítani egy országot, el lehet foglalni az egész világot, de fegyverrel nem lehet meghódítani egyetlen embert sem. Nekünk nem kell az az ember, aki fél. Engem az sem érdekel, hogy mit mondanak az emberek, nekem az az ember kell, aki este, miután letette a kalapácsot, leül az ágya szélére, és elkezd gondolkodni. Ez igazi ember." Furcsa kettősség: miközben a gondolkodás ― mai szóhasználattal: az önmegvalósítás ― liberális eszméit hangoztatta, úgy látta, hogy az Amerikai Egyesült Államokban szabadkőművesség, liberális életvitel elterjedése nyomán a bűnözés, a morális erózió egyre fokozódott: 1927-ben tizenötezer gyilkosság történt, s négymillió dollár értéket loptak el.

1957. október 4-én Ioan Parascan százados, a belügyminisztérium Temesvár tartományi igazgatóság bűnügyi osztálya parancsnokhelyettesének vezetésével házkutatást tartottak Wirth Gabriella lakásában, ahol megtalálták Szoboszlai dolgozatait, a Nagyhatalom, Feldúlt otthonok, Stratégia, A vezérkar, Stratégia a romok fölött, A fix pontig, XXX, Áldozatok és áldozottak, Kevesek uralma, Confederatio és A K. D. P. (Laborista párt) címet viselő tanulmányokat. A grafológiai vizsgálatot végző szakember megállapította: minden tanulmány Szoboszlai Aladár alkotása, a KDP programja pedig Reusz Miklós írógépén készült. Ezt az írógépek szigorú nyilvántartási rendszerében gyerekjáték volt megállapítani. Az eddigi ismertetések Szoboszlai Aladár tanulmányai közül elsősorban a KDP programját és a Confederatiót emelik ki, holott a szocialista rendszer, a marxista-leninista ideológia legélesebb kritikája a többi tanulmányban található.

Az osztályharc igazi drámája nemcsak abban áll, hogy munkatáborba hurcolták a középosztályt, a kisiparosokat, a parasztság tehetősebb részét, hanem a magán- és családi életben bekövetkezett rombolásban is. ,,Az osztályharc mint »legfőbb jó« létjogosultságot követelt a családban is. Az ember ember ellen gyakorlatát alkalmazzák a gyerek és szülő, a feleség és férj között. A szovietnek [sic!] vannak hősnői, mint Ana Pauker miniszternő, aki érdemeit azáltal nyerte, hogy férjét akasztófára juttatta elhajlás miatt. A pártvonal érdekeltségei fontosabbak voltak a családi boldogságnál. […] Négyéves korban már figyelmeztetni kell az óvodás gyermeket, nehogy elmondja nevelőnője előtt azokat, amiket otthon hallott szülejétől, mondjuk a nagy tanítómesterről vagy az ötéves tervre vonatkozólag. A gyereknek már négyéves korban választania kell a szülei konzervativizmusa és szeretete meg a pártérdekeltség között. Először lélekben, majd fizikailag is el kellett szakadnia apjától, anyjától."

Négyéves gyermek, amikor az atyja ellen lázadozik, s a feleség a férje ellen, nem tudja még, hogy a Szovjetben mégis van egy hely, ahol újra mind találkoznak, a gyermek, az apa és a feleség is, ez a hely a börtön...

,,A családot a Jóisten is a gyermek gyámoltalansága miatt rendelte" ― írta Feldúlt otthonok című tanulmányában.