Valamelyik tömbháznegyedi bolyongásom közepette találtam rá egy négyemeletes társasháznak a főúttól beljebb eső bejárata mellett a régi házszámozásra. A lépcsőházak azonosíthatósága fontos fogódzó lakók és postások számára egyaránt, bár nekik egy idő után már nem kell nézniük a feliratot, anélkül sem tévesztik el a címet. Az ismerősét keresgélő viszont vakon tapogatózik elirányító híján, legfennebb következtetések alapján tájékozódik, ha ez az A lépcsőház, a mellette levő csakis a B lehet, és ebben nagy valószínűséggel nem is téved, ha a megfelelő számú tömbházat már sikerült azonosítania. Ez viszont néha nem egyszerű feladat, mert olykor a logika teljes mellőzésével számozták meg eleink a tömbházakat, a nagy román történészről és politikusról elnevezett sugárúton például a 9-es és a 13-as számú tömbház közt található meg a 22-es, túloldalt meg a 10-est követi az 1-es, 2-es, 3-as stb., aztán egy másik 10-es következik, bár az már egy másik utcához tartozik. Példa lenne még jó néhány, a lényeg, hogy alapos helyismeret hiányában komoly kihívás eligazodni a tömbházak közt. Ezért annyira fontos, hogy a lépcsőházak bejáratánál utcanévvel ellátott házszámozás legyen, ami régebb meg is volt, a termopános korszak beköszöntével azonban a komfort áldozatául esett a régi bejárati ajtóval együtt annak felirata is, pótlásáról pedig viszonylag kevés helyen gondoskodtak.

Volt azonban egy időszak, amikor a tömbházak számozását nem az ajtó feletti üvegbetétre festették fel, hanem egy bádoglemezre, amelyet a bejárat mellett szereltek fel a falra. Ezek egy része már régen időszerűtlenné vált, hiszen a kommunista korszak utcanevei közül sok megváltozott (hogy még mindig nem elég, az külön értekezés témája lehetne), néhol azonban a régi azonosító tábla átvészelt harminc rongyos esztendőt: kissé kopottan, kissé megrozsdásodva, de még mindig jól olvashatóan. A László Ferenc utcában például ott éktelenkedik egy Múzeum sétány felirat, a tömbház lakóinak talán fel sem tűnik jelenléte, olyannyira belesimul a tájba.

Ennél „szebb” azonban az a felirat, amelyet egy négyemeletes tömbháznak a főúttól beljebb eső bejárata mellett találtam: B-dul 23 August, hirdette büszkén az egykor szebb napokat megért tábla, alatta házszám, tömbházszám, lépcsőház betűjele. Miért volt oly jelentős ez a dátum, hogy minden romániai városban valamelyik fontos utcát kellett elnevezni róla? A történelemkönyvek bőséggel (bár nem feltétlen objektivitással) írnak „a haza fasiszta uralom alóli felszabadulásának” napjáról, amint az 1974-ben megjelent a megyei újság címlapján szép nagy, piros betűkkel szedve vagy egy későbbi, 1983-as, szintén újságbeli meghatározás szerint „a társadalmi és nemzeti, antifasiszta és antiimperialista forradalom” évfordulójáról, szintén szép nagy, piros betűkkel nyomtatva. Végül már csak „népünk nagy nemzeti ünnepe” lett, de a kötelező felvonulások utolsó percig megmaradtak, miként a lehetetlen vállalások teljesítését ünnepélyesen megígérő táviratok is a legfőbb elvtársnak címezve, akkor is tudtuk, perverz színjáték az egész, de csak titokban, mélyen legbelül reméltük, egyszer úgyis le kell gördülnie a függönynek. Aztán véget ért valahogy az „aranykor” is, néhány tárgyi emléke figyelmeztet csupán, ami elmúlt, nem maradt nyom nélkül.

Érdekes, hogy míg az Augusztus 23. utcanév mára már teljesen kikopott a köztudatból, a lakónegyedet még mindig régi nevén emlegeti a város népe. A Lenint pedig továbbra is egy nemzeti ünnepről elnevezett sugárút osztja ketté. Hiába, vannak dolgok, amik sehogy sem változnak…