A keleti hadszíntérre közel 207 ezer fős hadsereget küldtek. A sorállomány 20 százaléka volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30–45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonalszakaszon. Január 14-én a helyzet tovább súlyosbodott. Három hadosztály és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen, mely tíz óra leforgása alatt elveszítette harcoló állományának 70 százalékát és tüzérségének 100 százalékát! A hőmérő higanyszála lassanként mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy éjszakára legyen fedél a fejük felett.

A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédjei még állásaikban tartottak ki, végül január 17-én a kora reggeli órákban megkezdhették a visszavonulást. A III. hadtest szovjet nyomásra elszakadt a magyar zömtől, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt 1943. február 1-jéig, amikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit.

A III. hadtest részei harccsoportokba verődve kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s csakúgy, mint a VII. hadtest részei, végül beérkeztek 1943. február elején a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére.

A harcok alatt a sebesült honvédek többsége is elesett. A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január–február folyamán kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 27–28 ezer hadifogoly, vagyis közel 127–128 ezer fő volt. A nehézfegyverzet 100 százaléka elpusztult, a teljes anyagi veszteség közel 70 százalékos volt. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24. és május 30. között tértek haza Magyarországra. (Babucs Zoltán nyomán)