Radu Afrim rendezése a Tamási Áron SzínházbanCéltalan szabadság

2021. január 22., péntek, Kultúra

Adott egy színházi előadás, melynek a címéből kiderül, hogy teliholdkor egy turkálóban történik, a szerzője és rendezője pedig Radu Afrim. Mi más kell ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket?

  • Barabás Zsolt felvétele
    Barabás Zsolt felvétele

Ahogy belépünk a terembe, már mosolygunk. DJ Karcsi ’78 egy ruhásládában üldögél, és mesél a közönségnek. A díszlet színes, látványos, aprólékosan kidolgozott, magyaros motívumokkal díszített. Hátul felirat: Golyó & Son turkáló. Csakhamar kiderül, hogy Karcsi a Golyó fia, és szerelmes Claribellába (aki Radu Afrim korábbi sepsiszentgyörgyi előadásában jelent meg először, de azóta Benedek Ágnes jóvoltából kinőtte a színpadot, és komoly rajongótábora alakult ki a Facebookon). Ha Claribella beleszól a telefonba, Karcsi „törékeny kis szíve lángra lobban és égni kezd, ahogy a mezők égnek a nap sugaraitól egy csordájától eltévedt aranytehén melankolikus tekintetében...” Pedig ez csupán egy képzeletbeli telefonhívás – vallja be a szégyenlős fiatalember. Nemsokára Golyó is megjelenik, aztán egy csinos újságírónő, majd Dima Carmen és a többiek.

Az első néhány replika még valódi kapcsolatokat idéz, de egyre több hamis hang csúszik be a szóváltásokba, aztán itt is, ott is repedezni kezd a realitás, a résekből pedig az őrület tekint ránk ezernyi alakban. S egyre homályosabbá válik a színházművészetről alkotott általános képünk.

Vaskos humor és a legfinomabb lírai­ság egyaránt jellemzi az előadást, időnként hátborzongató pillanatokkal tűzdelve, és az egészet áthatja valami olyan könnyed, önfeledt játékosság, amit csak Afrim tud ilyen szinten művelni. Olyan végtelen szabadság ez, ahol már a hibák sem számítanak, hisz kit érdekel a törvény, egyensúly, mérték, mindez csak arra jó, hogy megkösse az ember kezét. A szereplők hitelesek is, nem is, néha érző, szenvedő embereket látunk, máskor karikatúrákat. A hülyeség magas fokon való művelése közben időnként megrázóan őszinte vallomások hangzanak el, mintha szándékosan játszana a rendező az ízlésünkkel, értékítéletünkkel, és az volna a célja, hogy ne tudjunk véleményt formálni erről az előadásról. Minden, amit érteni vélünk, megkérdőjeleződik a következő pillanatban.

De talán épp ezért (mert minden belefér) néhol mintha kicsúszna a kontroll alól a játék, a ripacskodás határán egyensúlyozva olykor már-már a színészek is elnevetik magukat. És persze mi is nevetünk folyamatosan, hisz mi mást tehet az ember akkora marhaságok hallatán, hogy a szőrös Uggnek (cipő) gyermeke született, Karcsit babakorában elhagyták egy rafianeccben, de csak félig húzták be a cipzárt, hogy meghallhassák a sírását, és ő tulajdonképpen a Bombyx mori pillangó selyemhernyója, akinek minden éjszaka „ötméteres selyemszálak jönnek ki a fenekéből”... És ezek nemcsak kijelentések, hanem tények, melyeket mindenki komolyan vesz, és amelyekhez hasonlókkal percről percre találkozunk. Időnként olyan érzésünk támad, mint amikor abszurd irodalmat olvas az ember, és alig ért valamit belőle, de állandóan nevetnie kell.

A színészek többnyire stand-up comedyt játszanak, mégis szépen alakítgatják a történet fonalát, néhányuknak különösen jól áll ez a szerep (is). Nekem ezúttal Pál Ferenczi Gyöngyi volt a kedvencem, akinek Dima Carmenje egyetlen korábbi alakításához sem hasonlított – rég láttam ennyire „karakteres” karakterszerepet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az ilyenfajta elrajzolt figurákat nem olyan nehéz eljátszani, mint a drámai hősöket, itt elsősorban a forma dominál, nem a lelki tartalmak. Ez többnyire bohóckodás, akkor is, ha utólag minden mozdulat, cselekedet leigazolódik, és kiderül, hogy logikus vagy éppen szükségszerű volt, amit láthattunk. Persze, a bohóckodás sem lehet mindig egyszerű feladat.

Tetszett, hogy az álarcok mögött valódi emberi sorsok is felvillantak, és végül kiderült, hogy mindenki boldogtalan, mintha valami különös átok sújtana minden szereplőt. Szinte megváltójukként fogadták az idegent, akinek feláldozásában a normális élethez való visszatérésük egyetlen és utolsó lehetőségét látták. Itt már mindenki előbújt a titkai mögül, feltárva valódi személyiségét, de az eddigiek fényében hihető is, nem is ez a váltás. Mintha így még értelmezhetetlenebbek lennének, mint eddig voltak. Telihold ragyog a turkáló fölött, és érezzük, hogy ez boszorkányok, farkasok, vámpírok éjszakája, a halálos titkoké meg a végtelen fájdalomé. De a poénok nem hagyják alább, lassan belefáradunk a nevetésbe, és elkezdjük kissé öncélúnak érezni ezt a végtelen marháskodást.

Furcsábbnál furcsább hangulatok váltakoznak a színpadon, és olyan gördülékenyen épül össze ez a rengeteg ötlet, hogy alig bírjuk követni az eseményeket. Kimondottan szórakoztató például, amikor táncolnak és énekelnek, de nem értjük, hogy mi szükség van erre a történet szempontjából. Valójában történet sincs, jól felépített viszonyok sincsenek, csak öröm és harag, egyetértés és ellenségeskedés keresztül-kasul, összevissza. Hogy ki kivel milyen viszonyban van, azt csak a pillanatnyi helyzet és a poénok döntik el.

Rég tudjuk, hogy Afrim nagyszerűen bánik a formával, s talán azt is mondhatnánk, hogy ettől nyernek bizonyos mély­sé­get az előadásai. Ezúttal is ezt láthattuk, és talán még inkább, mint általában. Próbálhatunk különböző tartalmakat be­lemagyarázni, de valójában a forma határozta meg ezt a produkciót. Nem a történetre épültek rá a különböző effektusok, hogy segítsenek jobban megérteni azt, hanem a színpadi képekből, jelenetszerkesztésből állt össze egy bizonyos, inkább csak sejthető, mint érthető tartalom. A díszlet, fények, jelmezek gyönyörűek, a zene hangulatos, a legapróbb színpadi eszköz is olyan pontosan működik, hogy elkápráztatja az embert, de ha megpróbáljuk megtalálni az értelmét ennek az őrületnek, nem biztos, hogy sikerrel járunk.

Mégis felszabadultan távoztunk, és valójában ez volt az igazi varázslat ezen a teliholdas éjszakán. A színházból kifelé jövet feltűnt, hogy hangosan beszélgetnek, kacagnak, vidámak a nézők. Mintha valahogyan megérintett volna minket az a végtelen szabadság, amiről az idegen beszélt az előadásban. Radu Afrim fényében mindig rádöbbenünk, hogy mennyire szűk korlátok között élünk és gondolkodunk. Hogy valójában nem is tudjuk, hogyan kell szabadnak lenni.

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4538
szavazógép
2021-01-21: Belföld - :

Áldozatok Háromszéken

9,58 százalékos pozitivitással 2878 új koronavírusos esetről tájékoztat mai jelentésében a stratégiai kommunikációs törzs (SKT), ebből hét esetet Kovászna megyében regisztráltak.
2021-01-22: Kultúra - Nagy B. Sándor:

Semmiből színház (Zenés bohócjáték a bábszínházban)

A felnőttek általában legyinteni szoktak a gyermekszínházra, nem veszik egészen komolyan, de én gyakran éreztem már a Cimborák Bábszínház előadásain, hogy nem csak gyermekeknek szólnak.