A magyar kultúra napjaA mi nyelvünk – édes anyanyelvünk

2021. január 22., péntek, Kultúra

Van három szavunk, amely meghatározza létezésünket: anyaöl, anyaföld, anyanyelv. Az első az életet adó, életre nevelő, a második a sorsunk, sikereink és kudarcaink színtere, majdani nyugvóhelyünk. Ezt a kettőt kapcsolja egybe az anyanyelv. (Gál Sándor)

  • A Magyar Nyelv Múzeuma Titkok titka kiállítása
    A Magyar Nyelv Múzeuma Titkok titka kiállítása

Mióta is beszéljük anyanyelvünket? Krisztus születése előtt 3000-től a finnugor alapnyelv tagjaként, vagy Krisztus születése előtt 500-tól, önálló magyar nyelvként? 1055-ben már biztosan, mert leírták egy latin szövegben: Feheruuaru rea meneh hodu utu rea... Fehérvárra menő hadi útra... És 1200-ban a plébános már magyarul temette el egy akkori honfitársunkat, és az elmondott szöveget le is írta... Azóta a Halotti beszéd az első magyar nyelvemlékünk, becses kincsünk... Emlékezzünk, tisztelegjünk anyanyelvünk előtt néhány véleménnyel, értékeléssel, amelyet tudósok, írók, költők fogalmaztak meg. Íme néhány:

Idézzük elsőként Balázs Géza nyelvész 2018. április 20-án, az 53. Kazinczy-verseny győri megnyitóünnepségén elhangzott szavait:

„Ez a nyelv a titkok nyelve, amelyet többnyire sehol se értnek...
Ez a nyelv, amelyet a világ legnehezebb nyelvének tartanak... Ez a nyelv, melynek gyökereit annyifelé keresték: Szibériában, az Urál vidékén, a Kaukázusban, az Altájon, Mezopotámiában...
Ez a nyelv a honfoglalás nyelve.
Ez a nyelv, amelyet Julianus barát megtalált 1237-ben a Volga mentén. Kőrösi Csoma Sándor nyelve, aki Keleten kereste a magyar szavakat.
Ez a nyelv, amelynek archaikus népi imái évszázadokat, talán egy évezredet is átölelnek, s nemzedékek mormoltak, még akkor is, amikor már nem értették minden szavát.
Ez a nyelv, amelynek első szavait a X. században írták le. Ez a nyelv a névtelen barátok, szerzetesek, apácák nyelve, akik évszázadokon át körmölték a jövőnek, nekünk ennek a nyelvnek írásban még rosszul formált szavait...
Ez a nyelv a mesemondók, a prédikátorok, a falusi tanítók nyelve.
Ez a nyelv, amelyet vállalt Balassi Bálint, amelyre a Bibliát Károlyi Gáspár, a tudományokat Apáczai Csere János fordította le, amelyért mindétig fáradozott Kazinczy Ferenc....
Ez a nyelv, amelynek Széchenyi István tudományos társaságot, akadémiát álmodott, hogy legyen jövője...
Ez a nyelv, ős-eurázsiai nyelv – a mi nyelvünk – ...őrzi ezer évek tapasztalatát, őseid szavait, sajátos kollektív tudat­alattit, hallgatólagos tudást.
Ez a nyelv, amelyet te szabadon alakíthatsz. Szavait, nyelvtanát használod, alakítod, rongálod vagy javítod, mindenesetre változtatod...
És hidd el, Ő is, a magyar nyelv ismer téged. Mert nemcsak arról van szó, hogy mi kényünkre-kedvünkre használjuk ezt a nyelvet, hanem bizony arról is, hogy ez a sok ezeréves hagyomány téged is formál, irányít, meghatároz minket. Akkor is, ha ezt nem is sejtjük.

Hogy miről beszéltem? Hogy kiről beszéltem? A magyar nyelvről. Meg a magyarokról. Egykor volt, ma élő és utánunk következő magyarokról. Rólad. Rólam, Rólunk.”
Folytassuk a tisztelgést még néhány véleménnyel, értékeléssel:

Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774–1849) a magyar nyelvet a göröggel és a latinnal egy sorba helyezte, szerinte „a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában...”
Sir John Bowring (1792–1872): „A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idő viharai karcolást sem ejtettek.”
Kisfaludy Sándor (1772–1844): „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása...”
Bessenyei György (1747–1811): „...soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
Kölcsey Ferenc (1790–1838): „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog.... Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is...”
Széchenyi István (1791–1860): Az egészséges nemzetiségnek egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínylődve is sokszor, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre lombjait.”
Jókai Mór (1823–1904): „Egy kincse van minden nemzetnek adva. Míg azt megőrzi híven, addig él. E kincs neve: az édes anyanyelv.”
Ábrányi Emil (1850–1920): „Hatalmas, szép nyelv, / Magyarnak nyelve! / Maradj örökké / Nagy és virágzó! / Kísérjen áldás, / Amíg világ áll! / S legyen megáldott / Az is, ki téged / Ajkára vesz majd: / Elsőt rebegve, / Végsőt sóhajtva!”
Krúdy Gyula (1850–1900): „A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépései­re, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt.”
Gárdonyi Géza (1863–1922): „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló!”
Füst Milán (1888–1967): „...anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt kell védened.... Szent nyelv! S több kincsed nincs neked!”
Móricz Zsigmond (1879–1942): „A nemzet: egy emberi közösség: valóban nyelvében él... Az ifjúságnak üzenem: figyeljétek meg a tiszta magyar nyelvet, és mentsétek meg az ősanyát, a szent és szűzi népnyelvet!”
Kodály Zoltán (1882–1967): „IV. Béla királyunk elküldte Julianust, hogy megkeresse az őshazában maradt magyarokat. Nem azért, hogy visszatérjen hozzájuk, hanem hogy őket hívja ide, az európai magyarságot megerősíteni. (...) Mi sem akarunk visszatérni az őshazába. Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. Így is sokat letett régi mivoltából ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legmegfoghatóbb nyilvánulása: a nyelv és zene.”
Kosztolányi Dezső (1885–1936): „A nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan, szellemi csoda. De annyira élő és valóságos, hogy érzékeinkkel is észlelhetjük.”
Tamási Áron (1897–1966): „A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké... Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe: hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt...”
Reményik Sándor (1890–1941):
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza!
Előrenéz s csak néha-néha vissza –
S a kelyhet többé nem engedi el!”
Márai Sándor (1900–1989):
„Otthon vagy? Hol vagy »otthon«? Csak a nyelvben.
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen – aranykeretben
Egy férfi –, idegen vagy és magános.”
Szabó Lőrinc (1900–1957):
„És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba építettem, sorsa magába épített.”
Illyés Gyula (1902–1983):
„Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz
még, szél-kaszabolta magyar nyelv...
fiaid közül egy... nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.”
József Attila (1905–1937) „Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.”
Horváth István (1909–1977):
„A nyelv csak élve tündököl...
Más nyelven is mutathatok
Önmagamra, hogy – ím vagyok!
De hogy milyen vagyok, és ki,
Anyanyelvem mondhatja ki.”
Sütő András (1927–2006): „Anyanyelvünk! Hajnaltalan történelmi virrasztások pirosszemű pesztonkája... Ahány anyanyelvi szóra vágyó gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult világban...”
Kányádi Sándor (1929–2018):
„aki megért
s megértet
egy népet
megéltet”

(Megjelent az Erdőszentgyörgyi Figyelőben. Forrás: A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Válogatta, szerkesztette és a kötetet a szerzők életrajzi adatival kiegészítette Grétsy László. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000)

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4439
szavazógép
2021-01-22: Kultúra - Nagy B. Sándor:

Semmiből színház (Zenés bohócjáték a bábszínházban)

A felnőttek általában legyinteni szoktak a gyermekszínházra, nem veszik egészen komolyan, de én gyakran éreztem már a Cimborák Bábszínház előadásain, hogy nem csak gyermekeknek szólnak.
2021-01-21: Közélet - Miska Brigitta:

Hóemberek a lelátón

A sepsiszentgyörgyi labdarúgócsapat szurkolói rendhagyó módon készülnek a szombati Sepsi OSK–Astra Giurgiu zárt kapus mérkőzésre. A Székely Légió a közösségi oldalán hirdette meg, hogy ha már a koronavírus miatt személyesen nem vehetnek részt az összecsapáson, akkor a napokban építsenek hóembereket a lelátókra.