Na, de a hétvégén egy hóember erejéig igazi szurkoló lettem. Hóemberszurkoló. Közvetve ugyan, de ez olyan erővel hatott rám, amit egy végigizgult és -kiabált meccs soha nem tudott volna megtenni. Mert az a hangulat, ami ott, a hóemberszurkolók építése közben rabul ejtett kicsit és nagyot egyaránt, az bizony nem minden meccsen terem. Talán a mindenre elszánt elkötelezett szurkolók számára sem, akik egyfajta elvonókúrán vannak, s most ők is meccs előtt jöttek ki, hogy mégis valahogy ott legyenek az összecsapáson.

Mert több volt ez, mint szurkolás: ott volt benne az ötletnek, a hír terjedésének és az egész történet megvalósításának valami olyan ereje, ami túlmutat a sporton, túlmutat a szurkoláson, de túlmutat a sokat hangoztatott (s így kissé elcsépelt) összetartozáson is. Nem beszélve a kreativitásról, amivel megszülettek az alkotások. Ez egy mélyről, talán valahonnan az idők sűrűjéből jövő belső érzés, amelyhez csupán egy kis inger kell ahhoz, hogy megnyilvánuljon, hogy teremtsen. A maga természetességében.

Hát én is egy hétvégére szurkoló lettem az egész családdal, na meg sok száz társammal együtt. Persze, korántsem olyan igazi, de mindenképpen elkötelezett. Oláf pedig (mert a piros fejkendős és mégis fiú hóember ezt a nevet kapta az unokáimtól), amint mindenki tudja – s ez is micsoda ráadás – sikeresen szurkolt, hiszen győztünk. A pályán, a lelátón, na meg a lelkekben egyaránt.