Miután az Oszmán Birodalom erejét jelentősen túlbecsülő Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban megsemmisítő vereséget szenvedett Bécs alatt, I. Lipót és a császárváros felmentésére érkező Sobieski János lengyel király (ur. 1674–1696) hadai ellentámadásba mentek át. A következő évben a pápa védnöksége alatt megszületett a Habsburg Birodalmat, Velencét, Lengyelországot, majd később Oroszországot szövetségbe foglaló Szent Liga, melynek egyesült erői villámgyorsan felszabadították a majdnem 150 éve török uralom alatt sínylődő Magyarországot. 1686-ban újra keresztény kézre jutott az ország fővárosa, Buda, Habsburg-befolyás alá került Erdély, a császári hadvezérek pedig hamarosan már Nándorfehérvárt és a Szerbia mélyén található Ništ is birtokukba vették.

Úgy tűnt, az Oszmán Birodalom összeomlik a keresztények együttes csapása alatt, 1688-ban azonban XIV. Lajos francia király (ur. 1643–1715) kirobbantotta a pfalzi örökösödési háborút, aminek következtében riválisa, Lipót kénytelen volt kivonni erőit a Balkánról. Ennek következtében a törökök hamarosan a Duna vonaláig küzdötték vissza magukat, 1697-ben pedig II. Musztafa már támadó hadjáratra is vállalkozott Magyarország ellen, Savoyai Jenő azonban Zentánál döntő vereséget mért a szultán seregeire. Miután ebben az évben Rijswijkben XIV. Lajos békét kötött Ausztriával, a porta helyzete egyre kilátástalanabbnak tűnt, és bár a francia udvar igyekezett rábeszélni Musztafát a háború folytatására, a szultán hajlandónak mutatkozott a békekötésre.

Mivel a Habsburg Birodalom ebben az időszakban nem rendelkezett diplomáciai képviselettel Konstantinápolyban, az első egyeztetések az úgynevezett „tengeri hatalmak”, Anglia és Hollandia közvetítésével kezdődtek meg. A tárgyalások helyszínét illetően a legpraktikusabb választás Magyarország volt, miután azonban II. Musztafa ragaszkodott ahhoz, hogy az egyezkedést olyan területen folytassák, amely a porta uralma alatt áll, a keresztények végül beleegyeztek abba, hogy a tárgyalások 1698 őszén a Pétervárad és Nándorfehérvár között félúton fekvő Karlócán kezdődjenek meg. Karlócán a magyarok nem jutottak semmiféle szerephez: bár az 1681. évi országgyűlés törvényben kötelezte Lipótot egy magyar tag delegálására, a Wolfgang von Öttingen és Leopold Schlick vezette küldöttség kizárólag bécsi diplomatákból állt. A császár mellett Velence, II. (Erős) Ágost lengyel király (ur. 1697–1706, 1709–1733) és Nagy Péter cár is küldött diplomatákat Karlócára, az Oszmán Birodalmat pedig Rami Mehmed reisz effendi képviselte.

A tárgyaló felek meglehetősen eltérő célokkal érkeztek a délvidéki falucskába: Lipót minél hamarabb békét akart kötni, hogy a betegeskedő II. Károly spanyol király (1665–1700) halála után várható örökösödési háborúra koncentrálhasson, Velence nagyhatalmi ambíciókat dédelgetett Görögországban, a lengyelek és az oroszok pedig nem csak a szultán, hanem egymás kárára is megpróbáltak terjeszkedni. A Habsburgok szerencséjére a tengeri hatalmak elfogadtatták Musztafával azt a kitételt, hogy a hadviselő felek ne egyetlen szerződést kössenek, hanem külön-külön állapodjanak meg egymással, ami elsősorban azért volt fontos, mert Velence irreális igényei sokszor teljesen megakasztották a tárgyalások menetét. Egy ízben maga Schlick fenyegette meg a dózse diplomatáit, hogy Ausztria kizárja a szerződésből a köztársaságot, ha az nem hagy fel értelmetlen követelőzésével.

Lipót határozott fellépésének köszönhetően három hónap után, 1699. január 26-án a Habsburg- és az oszmán követek aláírták a húsz pontból álló karlócai békeszerződést. Ennek értelmében a szultán a Temesköz és a Szerémség egy részének kivételével valamennyi magyarországi hódítását elvesztette, feladta erdélyi hűbérúri jogait, illetve – egy háttérben kötött megállapodás nyomán – Nikomédiába internálta Thököly Imrét és feleségét, Zrínyi Ilonát. A 25 évre szóló karlócai béke emellett arról is rendelkezett, hogy a Temesköz erődjeit rombolják le, a Török Birodalomban biztosítsák a keresztények szabad vallásgyakorlását, illetve álljanak helyre azok a diplomáciai kapcsolatok, melyek korábban Bécs és Konstantinápoly között megvoltak. A január 26-i Habsburg–török egyezmény mellett további három szerződés is köttetett, melyekben a porta elismerte Podólia visszatérését Lengyelországhoz, átengedte a cár birodalmának Azovot, a telhetetlennek mutatkozó Velence pedig a Peloponnészoszi-félszigettel gazdagodhatott.

„Rólunk, de nélkülünk” – így kommentálták akkoriban a csalódott magyarországi rendek a karlócai békét, holott a valóságban Magyarország számított e nemzetközi jelentőségű egyezmény legnagyobb győztesének: 15 évnyi háborúskodás árán a szinte teljesen elnéptelenedett Temesköz kivételével az egész ország felszabadult az oszmán uralom alól, és 150 esztendő után végre megkezdődhetett az újjáépítés, újjászületés hatalmas munkája. Jóllehet a II. Károly király halálával kirobbant spanyol örökösödési háború, illetve a Rákóczi-szabadságharc a következő években másra irányította a figyelmet, Karlócánál történelmi jelentőségű egyezmény született, ugyanis a szultán első ízben mutatkozott hajlandónak területi veszteségei hivatalos elismerésére. Ez a gesztus – ami egyébként gyökeresen ellenkezett az iszlám törvényeivel – tökéletesen megmutatta, hogy az Oszmán Birodalom a hanyatlás szakaszába lépett, mely folyamat a Balkán felosztására készülő nagyhatalmak várakozásai ellenére majdnem két évszázadig elhúzódott.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)