Egy hirtelen ötlettől vezérelve a Tamási Áron Színház társulatának néhány színésze eldöntötte, hogy készít egy előadást Farkas Árpád verseiből a magyar kultúra napjára. Kézenfekvőnek tűnik az ötlet, hogy a sepsiszentgyörgyi neves költő és a városban működő, ugyancsak neves színházi társulat egymásra talál, pedig valójában nem mindennapi együttműködésről van szó: legutóbb negyven évvel ezelőtt, 1981-ben mutatott be Farkas Árpád verseiből készült összeállítást a szentgyörgyi színház Balázs Éva előadásában.
Az ötletgazda ezúttal Kolcsár József volt, aki több nagyszerű versműsorral is meglepett bennünket az utóbbi évek során színészként és rendezőként egyaránt. A Meg kellene bolondulni című produkció ajánlójából kiderül, hogy nem a hagyományos értelemben vett előadásról van szó, hisz valójában egy film készült a színészek szavalatai alapján, hogy zeneszerzővel és videóvetítésekért felelős szakemberrel is együtt dolgoztak.
A vonós hangszerek adnak egy melankolikus, de egyben határozott, erőteljes felütést a produkciónak, miközben fekete háttér előtt kígyózó kék vonalak tűnnek fel, majd megjelenik a képen Nemes Levente. Lelki szemeink előtt felsejlik egy fehér-fekete fénykép a Dózsából, aztán egykori egyéni műsorainak kifakult plakátjai, s ahogy megszólal, ott zengenek a hangjában keserédes emlékeink az előadott versről, recsegő bakelitlemezek s velük a gyermekkori szobácskát betöltő ragyogás. Mintha évtizedek mélyéről szólna hozzánk, s alig hisszük, hogy még mindig itt ül előttünk, és jó formában van, hisz ő már régen legendának számít a színháziak körében. Az életre-halálra menő Játék nagyfia ő, akinek már felnőttek a gyermekei, de még mindig ropog a levegő körülötte. S ahogy hallgatjuk megilletődve, a költő is feltűnik a lelki szemeink előtt, aki ugyanígy közöttünk él, a közösségi médiában is aktív, s megszoktuk a jelenlétét, de valahányszor kinyitjuk valamelyik kötetét, elkápráztat bennünket az a mélység és gazdagság, ami a költészetét jellemzi. Valahogy úgy érezzük ilyenkor magunkat, mint egy papírrepülőket hajtogató kisgyermek, amikor életében először meglát egy igazi repülőgépet...
Mátray Lászlóval először hazatérünk a szülőföld ölébe, mely kicsit zavartan és meglepetten tapogatja ki az egykori gyermeket bennünk, s kezünkbe adja csörgőnek a holdat. Sajnos, már nem tudunk játszani vele, amik voltak, mind elmúltak, nagyapáink féltő térdein már régen nyirkos gyökerek lovagolnak. Később az utolsó bányaló lassú lázadását is megidézi a színész, melynek sörénye merevedik, patája keményedik, habosodik benne a vér, s ha feldübörögve átüti a nyirkos éj falát, az örökkön beígért, örökkön dugdosott fény bombáitól robban gyönyörű teste, s szétomlik a húsa rózsaszín cafatokban. Beczásy Áron a középszer lakomájáról mesél, mely pamflet valamikor a nyolcvanas évek elején született, de még mindig aktuális: „legyen fél kiló kenyér, negyed kiló hús az asztalon, egy darab költő, egy színész, egy muzsikus a kezem ügyében, közvetlenül itt, a láthatáron, a kenyér-hús majd éltet, a művészek ébren tartják majd tudatomat, s ha fáradt vagyok, kikapcsolnak, mert hát kinek van ideje lépést tartani ezzel a látóhatáron kívüli rohanással?” A művészember pedig követeli a kenyérnek s húsnak felét, s zaba közben megjátssza, hogy éppen errefelé tart a század...
„A pici ezüstharangokat ki rejtette el benned? Mikor születik s meddig bolyonghat bordáid alatt az a kicsi meleg szél, mely csengve az ezüstharangokhoz ér?” – kérdezi Szalma Hajnalka egy sokkal finomabb témát érintve, de később az álmatlanság gyötrő gondolatait is ránk zúdítja: valahol csecsemők sírnak, fű ég, perzselt bőrrel futnak benne a barmok, és millió torokból üvölt az éhség, de megszoktuk, hogy nélkülünk történik minden. Gajzágó Zsuzsa előbb az öregemberek képét eleveníti fel, akik úgy mosakodnak, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, majd Tamási Áronról mesél, aki sárból, szivárványból, erdők-legelők csöndjéből, patakok morajából font ezerszín suhogó kötelén addig lengett Óceántól Indiákig, míg fönnmaradt egy felhőn. „Voltam, ki voltam – vallja a költővel Kolcsár József –, végekről való konok és büszke fajta, aki verebet s kőszáli sast tenyérből etetett, aki bátran gázolt a Semmibe, bár bakancsában dobogott szíve.”
Meg kellene bolondulni! – javasolja végül Pál Ferenczi Gyöngyi –, hisz nem lesz addig jó világ, amíg ez a mi jól öltözött, mindig árnyékos zugot, könnyű nyalánkságot és nyugodalmas jó éjszakát kereső eszünk, ki mindig könyökvédővel ül ott fent és bent a koponya-irodán, a mindig csak a kitüntetések után tájékozódó, óvatoskodó, bólogató, ejnye-ejnye-indulatú rafinériánk el nem hagy minket. És volt még egy előadó, aki nem a Tamási Áron Színház társulatának színésze. Bogdán Zsolt előadása simogató volt, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. S krumpliföldek partján ringó kicsi őzek, bokrok, dombok, fenyves-ország, piros-pettyes-csipros-orcák tejet ivó szuszogása, kétmillió arcnak ránca, sorsnak konca és kölönce jött vele a bal zsebében…
Egy pillanatra sem zökkentünk ki, mert minden olyan egyszerűen simult bele ebbe a produkcióba, mint ahogy a levegő átjárja az egészséges szervezetet. Mint amikor az ember olyan mélyre zuhan az álomban, hogy úgy érzi, még el sem aludt, de meglepetten látja, hogy közben reggel lett. Nem akartak eget rengető nagy művészeti alkotást létrehozni, csak találkoztak a költővel, és megosztották velünk ezt az élményt. Csak átengedték magukon a gondolatait, s ahogy a fény áthatol a prizmán, rengeteg színes fénynyalábot sugároztak tovább. Éltek a szemek, az arcok, a zenének teste volt, a háttérben pedig a mindenség örök masszája kavargott, melynek alkotóelemei összefolytak, szétváltak, sűrűsödtek, gyérültek, cseppfolyósból légneművé alakultak, majd eltűntek és újra megjelentek. És ahogy folyton változtak, átalakultak, néhol ismerősnek tűntek, máskor ismeretlennek, de nem zavartak, inkább bódítottak, és olyan különös tudatállapotba sodortak, ahol még mélyebbre hatoltak a szavak.
Ég és föld között szárnyaltunk, aztán remegő lélekkel visszatértünk a valóságba, s gondolatban odaültünk egy betegágy mellé. S csak ültünk ott szótlanul, és nem tudtuk, hogy mit is mondhatnánk.
