Kortárs képzőművészetünk egyik markáns, kitűnő táj- és embermegfigyelő látásmóddal rendelkező székelyföldi festőegyénisége M. Péter János volt, aki mindvégig hűséges maradt tágabb szülőföldje népéhez, a vidék megkapó természeti eklektikájának szeretetéhez, figyelemre méltó életművet hagyva az utókorra.
Erdélyi vidékek, táji elemek átértelmező piktora volt, aki a teremtett természeti környezet folyton változó eredetiségéről nem mondott le, csupán ecsetkezelésével, színkombinációival megújított látványt vitt vásznaira, akvarellpapírjaira. Egyéni látásmóddal merítkezett az otthoni Udvarhelyszék, majd Sóvidék és Háromszék változatos tájelemeiből.
1941. január 27-én, a „kis magyar világ” szülötteként látta meg a napvilágot Székelyvarságon. Tehetséges diákként került a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, ahol a festészet mellett kötelezte el magát, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán 1965-ben diplomázott. Előbb a szovátai líceumba kapott kinevezést rajztanárként, ahol nyolc évig tanított, de a hatékony pedagógiai munka mellett odaadó lelkesedéssel vázolta, festette a változatos sóvidéki tájat. 1973-ban került Sepsiszentgyörgyre, miután ide kapott kinevezést az akkoriban épülő Csíki negyed 7-es számú (ma Gödri Ferenc) iskolájához.
Önállóan alkotó művészként 1974-ben jutott műteremhez, melyet akkor a szintén Udvarhelyszékről érkező tehetséges, nála fiatalabb szobrásszal, Tornay Endre Andrással osztott meg. Ez az időszak volt, amikor Sepsiszentgyörgy képzőművészeti élete többnyire Erdély más részeiből érkező fiatal, tehetséges alkotókkal gazdagodott, pezsdült új, posztavangárd létre. Első sepsiszentgyörgyi tárlata 1975 májusában nyílt, alkotásai révén felkeltette a képzőművészet úgymond fogyaszthatóbb oldalát kedvelő közönség figyelmét. Ez viszont nem jelenti azt, hogy M. Péter János a festészeti kvalitásból a közérthetőség kedvéért alább engedett volna. Mindegyik akvarelljén, pasztell- vagy olajképén, grafikáján ott az ő sajátságos artisztikus látásképzete. Művein a táj lényegébe láttat, a szépség formai előfordulásait hozza közel, ráébreszt az egyszerűség esztétikumára. Hitt az emberek és a természet megkerülhetetlen kapcsolatában. Könnyed magabiztossággal festett akvarelljein élénkvörösek, rozsdabarnák, a zöldek variációinak skálája sorakozik ízléses módon. Saját vallomása szerint az akvarellt olyan szinten kívánta művelni, mint a grafikát. A szabadban közvetlenül látott és a belé ivódott tájelemek műtermében új rendszabályt nyertek. Ráérző emberábrázoló is volt egyben, a pasztell puhaságával, az akvarell megismételhetetlen folt-vonal játékával az arcok őszinte szépségét, sajátos formaelemét rögzítette. Az emberek arcára írt belső, lelki-szellemi gazdagságot kutatta rajzban és színben. 1976 őszén a Képzőművészeti Alap helyi művészellátó boltját, kis kiállítóterét az ő egyéni tárlatával nyitották meg a főtéri Bazársoron. A kiállítás kapcsán írta Farkas Árpád: „portréiból, grafikáiból és akvarelljeiből közérzetünk és tájaink hangulata süt, színeiből csöndes estefeletájti erdőkaréjok pásztortüzei világítanak. Megőrzően messze világlóan.”
Az európai élményeit, szerzett fennkölt vízióit szintén megfestette sajátos lelki színeivel. Ilyen például a Velence ihlette kompozíciósora. A festői vegyes technikákkal, absztraháló képiséggel is próbálkozott. 1990-től lehetősége nyílt több művésztáborban is részt venni: magyarországi, gyergyószárhegyi vagy a fortyogófürdői Incitato alkotótelepeken, ahol művésztársai körében feltöltődött alkotói, szellemi motivációkkal, de az igazi alkotótér számára mégiscsak lakályos, szellemiségében puritán műterme volt.
Utolsó sikeres egyéni kiállítása a sepsiszentgyörgyi Képtárban nyílt meg 2008 tavaszán. Sajnos, az egyre eluralkodó betegségét nem sikerült legyőznie, 2009 áprilisában hunyt el. Sírja a város köztemetőjében található. Hagyatékát őrző családja tervezi egy műveit méltóképpen befogadó állandó galéria létrehozását szülőhelyén, ezzel is növelve a Küküllő menti Varság kulturális nimbuszát és tovább éltetve a festő képi üzeneteit.
Sántha Imre Géza
