A 23 éves Daniela Luca a moldovai Călărași-ban született, hatéves volt, amikor édesanyjával és nagyobbik lánytestvérével egy transznisztriai városba, Benderbe költöztek, ahol a lakosság zöme oroszul beszél. Bár a családjában is ez a beszélt nyelv, őt mégis egy román tannyelvű iskolába íratták be. „Azóta idilli felfogás alakult ki bennem Romániáról, vélhetően a tanáraim hatására is” – fogalmazott. Később Chișinăuba költözött, egyedül, mert magasabb színvonalú oktatásra vágyott, édesanyja pedig – aki Daniela tízéves korában külföldre ment dolgozni – mindenben támogatta. Úgy érzi, bár még gyermek volt, édesanyja távozása és egy nagyvárosba való költözés nyomán éretté vált, s mindez egyben felkészítette élete következő szakaszára.

„Mindig tudtam, többre vágyom, hogy a magam módján többet tudjak nyújtani másoknak” – válaszolja Daniela, miközben arról faggatom, miért döntött úgy, hogy elhagyja hazáját, hogyan jutott Sepsiszentgyörgyig? Tulajdonképpen ez az érzés bátorította, szolgáltatta a lelkierőt ahhoz, hogy a líceumi tanulmányai végeztével fontos döntéseket hozzon meg. Pozitívumként említi, hogy nem kellett elszakadnia otthonától, amikor úgy döntött, hogy Romániába jön, mert a szó szoros értelmében vett otthona már nem is volt.

Iskolatársai közül sokan ugyanezt az utat választották, zömük ugyancsak Romániába jött, s úgy tudja, csak nagyon kevesen tértek vissza tanulmányaik befejeztével. „Miközben sok fiatal elhagyja Romániát, mi, a Prut túloldaláról érkezők itt találjuk meg nyugalmunkat, hivatásunkat – mondja. – Egyértelmű, hogy nehézségek, akadályok itt is adódnak a mindennapokban, de úgy érzem, itt támogatnak, amikor megpróbálsz felállni, megrázni magad és folytatni az utadat.”

2016-ban Daniela Bukarestbe költözött, s ezt az időszakot filmbe illő tapasztalatként jellemzi, mint amikor egy félénk lány szembesül a főváros valóságával.

„Próbáltam lépést tartani az ottani tumultussal, de napról napra éreztem, hogy valójában nyomaszt. Nehéz volt a tanulmányok terén és a munkahelyen is megfelelően teljesíteni – utóbbit azért vállaltam be, mert szerettem volna önmagamnak bebizonyítani, hogy képes vagyok boldogulni, ugyanakkor az édesanyámra nehezedő nyomást is szerettem volna enyhíteni. A Sepsiszentgyörgyre történő költözés szabadulás volt, egy számomra kedves személy miatt jöttem ide és soha nem fogom ezt a lépést megbánni, annak ellenére, hogy az a történet nem zárult örömtelien” – ismeri el.

Daniela 2017 tavaszán járt első alkalommal Háromszéken, ősszel beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kirendeltségére, egy évvel később pedig az Observatorul de Covasna napilap alkalmazta. Utóbbit fordulópontként említi. „Úgy érzem, a csapat, melynek tagja vagyok, segített abban, hogy higgyek önmagamban, és abban is, hogy itt valóban úgy érezzem magam otthon, mint addig sehol máshol. A munkám kapcsán nagyon sok embert ismertem meg és a város egy másik oldalát is láthatom, azt, amelyről naponta érdemes beszámolni, írni. Sepsiszentgyörgyön alkalmam adódott megtapasztalni, megélni, hogy jó helyen vagyok, én pedig ezt naponta meghálálom a magam módján, köszönetképpen” – mondja.

Úgy véli, azokat a benyomásokat, amelyeket egy város hagyhat az ember lelkében, nagyban befolyásolják azok is, akik segítenek felfedezni mindazt, amit egy új hely kínálhat. Elsőre beleszeretett Sepsiszentgyörgybe, mely Benderre emlékeztette, arra a településre, ahol felnőtt – nem csupán azért, mert itt is két nyelvet beszél a lakosság, hanem azért is, mert úgy érzi, ebben a közösségben mintha ismernék egymást az emberek, „a bolti eladónő tudja a nevedet és kíváncsi arra, hogy vagy, s amíg átszeled a várost, sok-sok emberre köszönsz rá”.

Daniela úgy véli, Sepsiszentgyörgy egyik erőssége a multikulturalitás. Azt tapasztalta, a kulturális különbözőségek minden eseményen egymásba fonódnak, ezt pedig olyan adottságként érzékeli, amely álláspontja szerint könnyedén feloldhatja a gyengeségeket. Annak kapcsán, hogy mit kellene esetleg megváltoztatnunk, azt mondja, csupa olyasmit, ami minden közösségre érvényes. Figyelmesebbeknek kell lennünk egymással, ugyanakkor fel kell hagynunk azzal, hogy a látszat alapján ítélkezünk.

Arról is faggattam Danielát, miként látja a román–magyar kapcsolatot. „Néhány sztereotípia erről a térségről számomra egyben viccesnek, ugyanakkor elavultnak is tűnik, és azt hiszem, az ide érkező idegenek erre hamar ráébrednek. Soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy a többségben itt élő magyar lakosság miatt bánnom kellett volna, hogy ide jöttem. Még mindig nehéz megértenem a románok és magyarok közti ellenségeskedés maradványait, vélhetően azért, mert máshonnan származom, illetve azért, mert nem hiszek abban, hogy a most itt élő emberek – etnikai hovatartozásuktól függetlenül – hibásak lennének a távoli múltban történtekért. Lehangoló néha, hogy a nyelvi korlátok miatt egyáltalán nem tudok kommunikálni valakivel, hasonló helyzettel főként a fiatalok, a tizenévesek esetében találkoztam. Örömmel tölt el ugyanakkor, hogy egyre jobban értek magyarul, és lehet, hogy néhány év múlva majd beszélem is a nyelvet.”

Jövőről, családalapításról is szó esik, Daniela pedig elismeréssel szól a helyi önkormányzat erőfeszítéseiről, amelyek arra bátorítják a fiatal családokat, hogy itthon maradjanak, gyermeket vállaljanak. „A park, a főtér mindig tele van gyermekekkel, és ennek csak örülni tudok, s nincs kétségem afelől, hogy ez a város egészséges és befogadó környezet tud lenni az én családom számára is” – fogalmazott. Elismerte ugyanakkor, bár hiányzik az otthona, egyelőre nem tervezi, hogy visszatérjen. „Soha nem tudod, hogy mit hoz a jövő, bármennyire is tervezel. Néhány éve soha nem gondoltam volna, hogy Sepsiszentgyörgy lesz az otthonom, ma azonban ez a valóság, melyben élek és amely boldoggá tesz.”