Minden este a film előtt kikerestem Szingapúrt, aztán jövő héten megint… Az iskolás atlaszomat el sem tettem. Földrajzból sem remekeltem, pedig drága Kónya Ádi bácsi mindent megtett értünk. Imádtam Ádi bácsit, még velem, a nem túrázónak születettel is meg tudta szerettetni a hegyi kirándulást. De a térképen soha semmit nem találtam meg. Ma is bajban vagyok, nem büszkeségből mondom. Az iránytűvel sem nagyon boldogultam, ha most a kezembe kapnám, fogalmam sem lenne, mihez kell kezdeni vele. Ez sem büszkeség. Tény. Elég eszement életet élünk, néha már majdnem olyan elveszettnek érzem magam, mint azokon a földrajzórákon, amikor kiszólított Ádi bácsi, és nem találtam a szigetet, a várost, az országot. Na jó, azért a kontinenseket nagyjából belőttem, de a kirándulásokon nem én voltam az iránytűfelelős.

Mégis, van egy iránytű, amivel eddig elboldogultam, amivel valahogy mindig kikerültem a sűrűjéből. Azoktól az emberektől kaptam, akik közé leszülettem, akik közt nevelkedtem. Akik segítettek utakat keresni, találni, barátokra, társra lelni, vagy amikor kell, azokat hátra hagyni, más irányba indulni. Nem azért, mert megszabták, hogy mit kell tennem, dehogy. Csak valamikor összeraktak és kezembe adtak egy kis kütyüt, amivel boldogulhatok.

Ez a kis kütyü mostanság gyakran berezeg, nehéz tartani az irányt. Vénülő fejemmel mégis figyelem, mert valahogy biztosan érzem, hogy nem csap be. Akkor sem, amikor atomjaira akar széthullni minden körülöttünk, amikor a tegnap igazsága holnap a visszájára fordul, amikor egyre őrültebbnek tűnik minden.

Ha bizonytalan vagyok még mindig a térképen, ha nem tudom, merre van észak vagy dél, az nem az Ádi bácsi hibája. (De az igen, hogy megszerettem a hegyet.) És hogy ebben az őrült keszekuszaságban, amiben élünk, van egy iránytű, amivel néha mégis elboldogulok… Hát azoké a „felelősség”, akik valamikor a kezembe adták.