Magyar zászló Torontóban 1956 emlékére

Vaski Gábor, a Kanadai Magyar Kultúrközpont elnöke üdvözölte a megjelenteket, majd nt. Vass Zoltán imádsága következett. Ezután Beer Sándor, a Magyar Köztársaság torontói főkonzulja mondta el ünnepi beszédét, utalva nemcsak a magyar események világviszonylatban is kimagasló történelmi jelentőségére, hanem a prágai tavasz és a lengyelek folytatta küzdelmek fontosságára is. A magyar származású Georgina Bencsik az Ontariói Liberális Párt küldötteként jelent meg a zászlófelvonáson. A Multikulturális Hivatal főnöknője a szülői házban hallottak alapján idézte fel 1956 dicső napjait, amikor a magyar nép szabadságszeretete legyőzte a félelmet, és felkelt elnyomói ellen.

Telch György, a Királyi Kanadai Veteránok Légiójának tagja beszédében párhuzamot vont a legfontosabb magyar történelmi események között.

,,Az 1956-os forradalom és szabadságharc mintha az 1948—49-es forradalom és szabadságharc egyenes folytatása lett volna — mondta. — Mindkettő hasonló okokból indult el. Mindkettő spontánul kezdődött. Mindkettő hasonlóképpen végződött: idegenek beavatkozásával. 1849-ben a cári orosz hadsereg, 1956-ban a szovjet orosz hadsereg fojtotta vérbe a szabadságharcot. Az 1956-os októberi forradalom elkerülhetetlenül szabadságharccá vált, mert a magyarokban perzselt még annak a szabadságvágynak a szikrája, amelyet a mohácsi vész óta több mint 400 év alatt sem tudtak kioltani lelkükből az idegen megszállók. Ez a szikra lobbant lángra, és az egész kommunista világrendet fenyegető tűzcsóvává nőtt, ezért akarták elfojtani. Azoknak volt fontos megállítaniuk, akiknek nem a nemzet, nem a haza, hanem a hatalom volt az istene, de gyengék voltak a fenséges népi erővel szemben. Ezért behívták a szovjet orosz tankokat. Még ma is iszonyattal kérdezzük: milyen állam, milyen kormány az, amelyik háborút visel a saját polgárai ellen? Mind 1849-ben, mind 1956-ban a végeredmény egy volt: az egyenlőtlen harcban ezrek és ezrek vesztették életüket. Ezrek és ezrek kerültek börtönökbe, az osztrák Kufsteinba, egy évszázaddal később az Andrássy út 60-ba és Recskbe, egyes adatok szerint negyedmillió fiatalt küldtek az orosz Gulág feneketlen poklába, ahol aztán örökre eltűntek, és soha többé nem hallottunk felőlük. És még mindig nem szóltunk arról a több száz mártírról, akit a Kozma utcai börtönben vagy másutt kivégeztek. Vagy azokról a 14—15 éves, halálra ítélt gyermekekről, akik a siralomházban várták nagykorúságukat, hogy születésnapjukon meggyilkolhassák őket. Ma azoknak a bátor lelkeknek az emléke előtt tisztelgünk, akik az életüket áldozták, akik börtönökben sínylődtek, akik eltűntek a Gulág poklaiban, akiket kivégeztek. Mi, a torontói Kanadai Magyar Közösség tagjai köszönjük Kanada Államának nemeslelkűségét, hogy azonnal biztonságos menedéket adott a több mint 37 000 magyar menekültnek. És köszönjük Toronto város vezetőségének, hogy kihirdették a Magyar Napot, és minden évben lehetővé teszik a Városháza előtt a magyar zászló felvonását."

A magyar és a kanadai himnusz éneklése közben az ’56-os veteránok felvonták a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót. Az ünnepi megemlékezés az Ontario-tó partján levő Budapest Parkban folytatódott, ahol elhelyezték az utókor kegyeletét jelképező koszorúkat. A Budapest Parkban egyúttal két gyönyörű kopjafát is felállítottak, amelyet Beer Sándor főkonzul és Nt. Vass Zoltán ünnepélyesen leleplezett és megáldott. A kopjafákat a Heinemann házaspár, Aladár és Éva adományozta a szabadságharcos mártírok emlékére. A két masszív, messzire tekintő, Erdélyt, azaz a szétszakíthatatlan magyar egységet jelképező emlékoszlopot a kovásznai Bodor János újságíró, fafaragó művész cseresznyefából faragta kanadai tartózkodása idején.

Dancs Rózsa