Nehéz számolni a halottainkat. Az irodalom, az erdélyi, a magyar, az erdélyi magyar irodalom – és tágabban a teljes kulturális szcéna – halottait. Mintha az átkos világjárvány mellett, azzal párhuzamosan, néha összefonódva vele, egy másik leküzdhetetlen kór is felütötte volna a fejét, amely alig néhány hónap leforgása alatt írók, költők, fordítók, ítészek egész nemzedéknyi seregét taszítja át – most már végképp – a halhatatlanságba.
Fél éve is alig volt, hogy ugyanitt búcsúztattam Bogdán Lászlót, és most elment Farkas Árpád – mindketten ugyanannak a háromszéki bázisú szellemi-irodalmi körnek az óriásai voltak, bár sok mindenben különböztek is. A kettő között pedig Marius Tabacu, Szőcs István, Szőcs Géza, Angi István… nem sorolom, félek, kihagynék valakit.
Bogdánnal ellentétben, aki szinte áttekinthetetlenül terjedelmes, szerteszét burjánzóan varázslatos életművet hagyott maga után, Farkas Árpád nem írt sokat. Amit viszont írt, annak súlya volt. Egy olyan nemzedék (egyik) vezéralakjaként indult el a pályán a múlt évszázad hatvanas éveiben, amelynek jeles tagjai hittek abban, hogy a szavaknak súlya van. Hogy súlya kell lennie. Becsüljük meg ezt a hitet, a későbbi nemzedékekben egyre kevesebb maradt belőle. A hitből, hogy a költészet nem pusztán dekoráció a mindennapok szürke díszletei között, nem is bokréta a szellemi arisztokrácia kalapján, hanem valamiképpen az egzisztenciáról szól, ha pátoszosan fogalmazunk: a sorsról, a mi egyetemesen emberi és közösségien/kisebbségien magyar sorsunkról.
És miért ne fogalmazhatnánk így, hiszen a férfias, nemes pátosz Farkas Árpádnak bizonyosan nem lenne ellenére. Még akkor sem, ha ő írta az egyik legkeserűbb, legillúziótlanabb erdélyi sorsparabolát, válaszképpen egy költőelődnek: „s Áron még szorítja, de Imre, /Imre ő egyre jobban elhagyja magát…”
Farkas Árpádról örökké a tartás jut eszembe: valahányszor találkoztam vele, valahányszor láttam őt, megilletődtem attól a kikezdhetetlen erőtől, méltóságtól, attól az emberi tartástól, amely áradt belőle, még gyengélkedő, idős éveiben is. És kevés számú verseskönyvből katedrális-életművet alkotó, szűkszavú, csikorgó, téridő-hajlítgató költészetének is ez a kulcsa, a meggyőződés, hogy akárcsak az egyszerű emberi szónak, a versnek, a költői megszólalásnak etikai tétje és tartalma van. Mégis, csakazértis, mindannak ellenére, még akkor is, ha
„Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd a tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem.”
Papp Attila Zsolt (Főtér)
