Mózes László
Ültünk a régi szerkesztőség szomszédságában, huszonvalahány évvel ezelőtt, egy fehér asztal mellett és beszélgettünk. Pontosabban fiatal, az újságírásba némiképp belecsöppent hírkeresőként jobbára csak hallgattam Farkas Árpád főszerkesztő míves, utánozhatatlan eleganciával fogalmazott szavait, miközben kissé szorongtam is, bizonytalankodtam is, és kerestem a helyemet.
A Háromszék szerkesztőségében és a világban egyaránt, hiszen a kilencvenes évek közepe az útkeresés időszakát is jelentette. Árpád szólt a pincérnek, kért még egy kora délutáni sört, és megjegyezte, hozzon egyet a barátjának is. Azaz nekem. Szavai megmaradtak, hiszen bizalmat jelentettek, nem csupán a főszerkesztő bizalmát. Ő akkor ötvenöt körül volt, én pedig huszonöt tájékán lehettem. Azokban a zilált esztendőkben rendszeresen hallgathattam életünkhöz fűzött gondolatait – egyszer valahogy így fogalmazott: ami itt nekünk jutott, az nem is élet, hanem élés – s többnyire beavatásként éltem meg azt, amiről beszélt: diákévei, fiatalsága, a diktatúra, s a jövő kérdőjelei. Következetesen újságírónak tartotta magát, noha költészetével már rég beírta magát a magyar irodalom legnagyobbjai közé. És, kevésbé mellékesen, meghatározta a Háromszék arcélét is.
Egyszer sommásan azt mondta, az újságírás nem azonos az újságba írással. Az újságírás ugyanis életforma, viszonyulás, magatartás, az a polgári mesterség, melynek egykor rangja, ereje és hitele volt. Mindezt már ritkábban magyarázta, mert nem okított pedagógusként, ő metaforáival tanított, csupán érzékeltetve azt, amit fontosnak tart. Hány szurkolója van ennek az ügynek? – kérdezte egyszer tőlem, amikor valamiféle témát javasoltam, jelezve, ez lenne az a mérce, mely szerint tollhegyre kívánkozik-e vagy sem egy-egy történés.
És amikor valamelyikünk a szerkesztőségben elmesélte neki, hogy éppen miről írna, illetve megkérdezte, cikke mekkora terjedelmű legyen, rendszeresen a következő válasz hangzott el – félig komolyan, félig viccesen –: nyolc és fél sor. A szavak szikár erejét, a tömörség súlyát jól ismerve ugyanis Farkas Árpád a lényeghez, a mindenkori lényeghez ragaszkodott.
Emellett következetes, álláspontja mellett konokul érvelő és kitartó, megalkuvást nem ismerő szerkesztő volt, akinél követelmény volt a pontosan, érthetően megfogalmazott, tartalmas mondat, és aki elutasította céltalan lírai csapongást. Arra bátorított, néha rámenősebben is, hogy be kell menni az erdő sűrűjébe, figyelni kell a mélyben rejtőzködőre. Igaza volt. Emberi hangokat, emberi viszonyulást várt tőlünk, nem szenvtelen, száraz szöveget, semmitmondó számsorokat. Azt kérte tőlünk, nyomatékkal: írjunk az életről és viszonyuljunk az élethez, s véleményünket, ha van, ne rejtsük el, hanem sarkos szavakkal fogalmazzuk meg.
Tartása emlékezetes, nála nem lehetett kilincselni, elintézni kicsinyes, hatalmi érdekeket szolgáló cikkecskék megjelenését, kerülte az igaztalan szavakat. Egyszer egy vidéki polgármester, aki miután arra utasította falustársait, hogy a választások lejártak, településén négy évig nincs helye a politizálásnak – azaz, a közügyekről való gondolkodásnak –, majd elolvasta a lap vélemény rovatában megjelent bíráló szavakat, elégedetlenkedve próbált panaszt tenni nála, ám a személyi kultuszt mindenkor elutasító főszerkesztő kidobta irodájából a sértődött vezetőt.
És amikor még rendszeresen kinyomtattuk a kéziratokat, azokat alaposan, gonddal olvasta át, s javította. Azóta sem értem, egy Kossuth-díjas költőnek – noha akkoriban még nem vehette át ezt az elismerést, de mindazt, amiért e díjat kapta, már megírta – miként lehetett annyi türelme, hogy tizenhét esztendőn át, naponta kilenctől kettőig kéziratok sorai közt gyomláljon? Kézzel felvezetett módosításai biztonságérzetet is jelentettek, s olykor humorérzékkel oldotta az olvasószerkesztő méltatlankodását: mégis – kérdezte egyszer a kiboruló kollégától – mit szeretnél kapni, Krúdyt?
Farkas Árpád, a szerkesztő és az újságíró hitt abban, hogy egy napilapnak, azaz a Háromszéknek, világító lámpásnak kell lennie egy közösség, az itt élők, a rendületlenül próbálkozók, az álmaikat, küzdelmeiket fel nem adók számára. Mindvégig azok pártján állt, akiknek álláspontjuk, igazuk érvényesítésére a nyilvánosság ereje jelenti az egyedüli lehetőséget. Emellett fontosnak tartotta, hogy minél többen írják meg véleményüket, gondolataikat a világról, lehetőleg minél igényesebben, így a Háromszék szerkesztőségében nemcsak az idősebb, rutinosabb újságírók művelhették a publicisztika műfaját, hanem a fiatalabbak, a még bizonytalankodók is.
Talán utolsó nyilvános felszólalása alkalmával, tavaly február 18-án, a magyar széppróza napján, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban gyermekkori olvasmányairól is beszélt Farkas Árpád. Megjegyezte, az élmények határozzák meg a viszonyunkat a világhoz, s az olvasmányélmények határozzák meg a viszonyunkat az olvasáshoz. Ha teljesen légbe száll a gondolkodás művészete és csak a világhálóra röpítődik, megtalálja-e mindenki, tudja-e hol kell keresni? – kérdezte, majd kijelentette: az emberek történetekre vágynak, és „nagy dolog az olvasó fejében otthon lenni, fészket rakni”.
Kedves Árpád, ha már nem beszélgethetünk többé, s barátaid számára sem kérhetsz egy újabb sört, hát akkor maradjunk annyiban, hogy mi, akik még maradunk a Háromszék fedélzetén, továbbra is próbálunk otthon lenni, illetve fészket rakni olvasóink fejében.
