„Akarom, kitessék konok voltom –
saruit immár meg nem oldom,
nem fogadok fölibém rendet,
csak mit magamnak megteremtek.”
Farkas Árpádot nem tudta senki alattvalóvá, talpnyalóvá, udvari költővé tenni. Nem szolgált hatalmasokat, befolyásos urakat, karrierista lábatlankodókat, tekintélyelvű, savanykás arcokat, cirkuszt vagy aranyat. Nem szolgált semmit, csak amit szeretett és amiben hitt. Senki nem tud megszelídíteni egy tigrisszelídítőt.
Farkas Árpád mindig a maga teremtette világban a maga útját járta.
Mintha az Úr elküldte volna közénk magányos farkasát, hogy demonstrálja nekünk, hogyan kell itt felnőni halálig, és megmutasson valamit a szabadságról. Mert Farkas Árpád, ha valami, akkor szabad lélek volt. Olyan szabad lélek, amilyennel manapság nem találkozik gyakran az ember. Nem óhajtott megfelelni senkinek. Nem vágyott különösebben babérokra, palotákra, úgy gondolta, jó lesz majd az énekben laknia.
Gyönyörű örvényekben élt Európa kivilágított ablakai alatt szószaporító korban az írógép-billegető. Kísértette a lehetetlent, felnőttek a gyermekei, nőnek az unokái.
De mért kell a költőnek kísérteni a lehetetlent?
Mert a költő madár.
Mert tenger.
Mert mindegy.
Mert néha egy-egy percre megvilágosodik minden, és azt a percet csak ő ismeri.
Mert úgy kell élnie néha, mintha befalazták volna, nyakig halálban, elmúlásban, úgy kell mosakodnia, hogy ki ne aludjon benne a tűz.
Mert az ő kereszténysége pogányság, mert az ő kételye hit.
Mert soha nem vonulhat vissza, mert ha visszavonul, akkor sem tudja abbahagyni.
Mert derengésben úszó gyönyörű világok vetnek fodrot benne s homlokára ráncot.
Mert mindig ott áll a holnapok éle előtt, a szíve alatt zsongó hegyek és városok éneke füstös tűzfalakon süvít fel, hogy megnyerjen magának minden hatalmat.
Mert a szabadság mindig a lehetetlent kísérti.
Mert a költészet akkor is teremt, ha nem hagyják.
Mert amit a költő hazudik, az valóra válik.
Madár vagy már, Árpád?
Bárhol is vagy, biztos, jó társaságban. És biztosan jó közönséged van. Tiszteletedre biztosan ünnep van. Már jó előre be lett hűtve a sör.
Jó volt veled beszélgetni mindenről, arról is, amiben nem értettünk egyet. Jó volt hallgatni a történeteidet. Hálás vagyok, hogy az elmúlt öt évben barátod lehettem, hogy megláttuk egymásban kicsit magunkat, te öregfiatalon, én fiatalöregen, vagy hogy is van ez már, hogy is lesz?...
...jó volt. És jó lesz, ha majd újra találkozunk.
Persze, kísértem a lehetetlent én is, mit is tehetnék mást. És ez így lesz mindig már, a véraláfutásos ég alatt.
Összeszedem magam, indulok, kezem ügyében minden: a táj, a bot meg az a mitikus keleti szél. Mindig az a mitikus keleti szél, mintha éppen ezt mondanád.
Miközben járkálsz az időben, gázolsz a Semmibe. Megállsz, elmosolyodsz, rágyújtasz. Tenger vagy már?
Senki nem tud megszelídíteni egy tigrisszelídítőt.
Éjbarna szemed izzik a szikrázó mélyben és néz minket.
Lehet, csak játszol velünk, Árpád.
Lehet, nem február ez, hanem Történelem.
Tántorgott a Tökély dúltan köröttem,
mert már megtanultam szítni
piciny parázsból lángot –
s a Semmiből egy új világot!
Horváth Benji
