Az utolsó száz méteren

2021. február 12., péntek, Kultúra

Február 6-án, este fél nyolckor Farkas Árpád az alábbi rövid levelet küldte nekem: „Pistám! Sajnos egyre erősebben érzem, közeledik földi futásom vége. Ha ritkán találkoztunk is az utóbbi időben, jó volt és vigasztaló a tudat, hogy ha földrajzilag kissé távol is, de minőségi szorgalmas társam voltál a szabadság sóvárgásában. Jelezted, nemsokára erre jártok, a lányoknál vár utolsó könyvem.
Ölel, Árpád”

  • Farkas Árpád portréja az 1988-as Szép versek kötetben.  Kántor László felvétele
    Farkas Árpád portréja az 1988-as Szép versek kötetben. Kántor László felvétele

E sorokat vasárnap délelőtt olvastam el, s nyomban válaszoltam. Levelemmel 11.01-kor száguldott el a villámposta. Nem tudom, maradt-e ideje és ereje elolvasni. Este meghalt. Talán pontosan huszonnégy órával azután, hogy tőlem elbúcsúzott. Hiába áltattam magam, hogy még találkozhatunk:

„Árpikám! Most, október végén búcsúztattam el Szalai Attilát, derék lengyeles diplomatatársamat. Hagyj még időt, hogy összeszedhessem magam. Idén eljutva Szentgyörgyre – ha a koronavírus el nem gáncsol – még meg akarlak ölelni.

Addig is írásban ölellek: István”

Most már örökre az első találkozás gyakran felidézett emléke tölti ki az elmaradt utolsó helyét a szívemben. Van, akit sohasem láttunk, s mégis mintha a születésünk előtti végtelen tengerzúgás kezdete óta ismernénk. E kevesek közé tartozott Farkas Árpád. Igaz, feléje mutató tévedhetetlen iránytűként az Apáink arcán című verse szolgált. 1967 novemberében, Oláh Jánossal közös erdélyi utunk során egy megadott brassói címen kerestük őt, a Vitorla-ének költőjét. Felesége, Erzsébet szülei laktak ott, a város központi terére nehezedő Fekete-templom árnyékában. Tőlük tudtuk meg, hogy a fiatalokat Kovásznán találnánk meg, mert ott tanítanak. Oda már nem jutottunk el.

Végül csak 1968 nyarán, Utassy Józseffel és Kiss Benedekkel tett erdélyi portyánk során találkoztunk vele. A szerveződő hetilap, a Megyei Tükör sepsiszentgyörgyi szerkesztőségében vártuk jöttét órákon át, mert akkor éppen valóban Brassóban volt, s telefonhívásunkra szállt vonatra. Ma is látom, ahogy átvág a szerkesztőségnek átmeneti helyet adó ódon épület előtt húzódó téren. Komótos méltósággal. Barátságunk első fotódokumentumaként őrzöm a térből kinagyított képet.

A másodikat évekkel később rögzítettem amolyan családi fotóként. Feleségemmel, Ildikóval a sepsiszentgyörgyi vasútállomáson vártuk a Brassóba tartó vonat érkezését, ahol átszállhattunk a Budapestre cammogó nemzetközi gyorsra. Árpi kikísért, hogy tartósabb legyen a búcsú. Emberek bóbiskoltak körülöttünk, ha nem is úgy, mint Dsida Jenő székelykocsárdi várótermében. A padon ücsörögtünk hallgatagon. Árpi törte meg váratlanul a csöndet: „Nem hagyom itt ezeket a fáradt embereket…” Mintha a történelmen túli messzeségben visszhangzott volna ez az önmagának tett fogadalom a maradásról. Azt is mondhatnám: a helytállásról – ha Farkas Árpádtól nem lett volna idegen a fennköltség… Ha mindaz, amit tett az őt útjára bocsátó közösségért, nem lett volna magától értetődő.

A harmadik képet 2020. július 28-án keltezett levele hívja elő bennem, amelyben egy mondat erejéig az emberiséget tüskés labdáival megdobáló járvány hasznáról is szó esik. Előzményéhez hozzátartozik morgolódásom, miszerint már három éve írom a közös magyar–lengyel történelmet feldolgozó könyvemet, s még mindig messze vagyok a végétől. Árpi válasza ízelítője kesernyés humorérzékének, és annak is, milyen felelős zsonglőrmód bánik a nyelvvel:

„…Azt a lengyel–magyar históriát én is évek óta várom, s ha esetleg eddig túl pozitivistára sikeredett volna (amit kétlek), mert túl precíz úrnak is ismerlek, azonnal csöppents bele, ezek szerint még nem késő, némi lengyel–magyar derűt múlhatatlan kedélyedből, hogy halálra szántan bár, de én is el tudjam olvasni. A varsói kakasevést ugyan nem sikerült megírnom úgy, hogy olyan jó legyen, amilyen volt. Ez tehát rád vár. Krakkói nőügyeidről, amelyekről Ildikóval ketten semmit nem tudunk – remélem, ő is beleolvas e sorokba –, utolsó lehetőséged beszámolnod. Hogy én jobban vagyok, mint te, az is bizonyítja, hogy most egy órája fejeztem be azt a könyvemet, amelyben eléggé részletezem a te halászlédet, mellyel fogadtál Varsóba érkezésemkor, és köszönetemet, amiért nem fogtalak szavadon a százados lengyel–magyar puszibarátság mélységeit illetően. Hisz abban a Ionescóról elnevezett iskolában, ahol minden diáklánytól román testvéreim helyett is én kaptam az összes virággal járó polánka-csókot, ma már, ha Romániáról hallanak, rögtön Erdély jut eszükbe, feledve, hogy a többi hazafias vendég előtt megvédtem Ionesco eszményképünk román identitását, és mélyen egyetértettem velük abban, hogy a legnagyobb XX. századi francia drámaíró volt. A könyvvel, remélem, ha Budapestre nem is utazom, még utolérlek szeptember közepéig, indulás előtt nézzétek meg a hátsó gumikat, mert a kiadó több mint ötkilósra saccolja, ha ugyan Salföldön szakítasz időt legalább a téged érdeklő részekbe belesandítani. Feladatnak mindenképp nagy lesz, a csaknem ezeroldalnyi rovásírással felérő szöveg.”

Pontosan emlékszem, mi történt Varsóban. Miután a Szolidaritás miatt fertőző voltomtól rettegők feloldották politikai karanténomat, 1985 őszén néhány hétre sikerült kijutnom Lengyelországba. A varsói költői ősz rendezvényeire, amelyek az én ösztöndíjas időmből is kicsippentettek néhány napot, román poétákat is meghívtak. Nemzetiségiként – a vetésforgó alapján – ezúttal Farkas Árpád került bele a delegációba. Igaz, ő nem repülővel érkezett, mint társai Bukarestből, hanem Sepsiszentgyörgyről, az átszállásokat is beleszámítva vagy harmincórás vonatozással. Verseit, amelyeket Bohdan Zadura barátunk fordított bravúrosan lengyelre, a román küldöttség által meglátogatott egyik varsói középiskolában adták elő, amely – Árpi emlékezetében – Ionesco nevét viselte. A delegáció egyes tagjainak átadandó virágcsokrokkal és mosolyukkal a diáklányok mindannyian a magyar költőt tüntették ki az ilyenkor elmaradhatatlan puszi kíséretében. Tegyük hozzá, Árpi valóban a jóvágású férfiak közé tartozott. Az őt így „kivételező” figyelem miatt az egyik költőtárs meg is orrolt rá, s politikai ügyet igyekezett kreálni belőle, de végül visszakozott, mert a másik két román kolléga kiállt Árpi mellett.

Mivel „a harmadik világ” akkoriban legismertebb riport­írója, Ryszard Kapuściński fájlalta, hogy még egyetlen könyve sem jelent meg románul, az Európa Szálloda éttermében összehoztam Árpival, hogy első kézből tájékozódhasson vélt bojkottálásának valós okáról. Az üveg vodkától kísért (és kísértő) vacsora elfogyasztása során költő barátom biztosította Kapuścińskit arról, hogy az etióp császárról, Hailé Szellassziéról, vagyis a zsarnokságról írt kézikönyve, A császár románul aratná a legnagyobb sikert a világ összes nyelvei közül… És ezt a Pártvezérnek köszönhetné... Ahogy azt is, hogy könyvei nem jelenhetnek meg. Végül e szavakkal búcsúzott a lengyel írótól: „A »harmadik világ« után jöjjön el hozzánk Romániába, a »negyedik világba«.”

A rendszerváltozás után találkozásaink megritkultak. Részben azért, mert munkám kilenc éven át Lengyelországhoz kötött. Egymás szívdobogását azonban kihagyás nélkül éreztük. És az MMA-közgyűlések után szívünket több ízben gyógyítottuk az orvosok által is ajánlott egy-két-három pohár vörösborral. Utoljára vagy három esztendeje Vári Fábián László társaságában egyesítettük a magyar nemzetet: egy kárpátaljai, egy erdélyi és egy majdnem Lengyelországba szakadt hazánkfia…

Amikor tavaly június 26-án levelet kaptam tőle, nem akartam tudomásul venni, hogy ez valójában annak egyértelmű jelzése, nagy futásunk utolsó száz méteréhez érkeztünk. A hajrához:

„Márai Sándor negyvenéves korában azt mondta, hogy magyar író és úr nem sértődik, és 91 éves korában egy messze óceánparton sértődötten főbe lőtte magát. Ezt a fogadalmát tehát hagyjuk. Mondotta még azt is: hogyha öreg leszek, szőlőst veszek, s présházában éldelem napjaim. A Káli-medence kiváló borvidék, de kár a hitvány, irigy borivók belébe, mert úgy néz ki, mi már egyre kevesebbet iszunk. Az elmaradt versek mellett életem egyik legnagyobb csapása. Úgyhogy maradj a káposztatermesztésnél. Mikes elég sokáig megvolt vele. De csak ha már kifogytál az időközben el­esett szabadságharcosokból. Utólag valami ilyesmiről ábrándozom, szétnézni valami öröklétre nyíló bizalmas helyen, s nem senyvedni párnák között.”

Amikor a Megyei Tükör szerkesztősége egy történelmi futballmeccsen – merthogy a helybéli szekusok válogatottja volt az ellenfél – bevett engem Utassyval és Kiss Bencével együtt vendégjátékosnak a csapatába, gyorsabb voltam, mint Árpi. Most ő bizonyult gyorsabbnak nálam. Már csak idő kérdése, hogy utolérjem.

Kovács István
(költő, polonista, történész)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mikor lesz vége a koronavírus-járványnak?







eredmények
szavazatok száma 637
szavazógép
2021-02-12: Kultúra - :

Emléked velünk marad

Farkas Árpád nincs többé, a szülőföld magához ölelte, így kénytelenek vagyunk a hiányához igazítani lépteinket. Nagy űrt hagyott maga után a népe iránti szigorú szeretet, makacs ragaszkodás, töretlen hűség megtestesítőjeként, súlyos gondolatok megfogalmazójaként, veretes igazságok kimondójaként, a megtartó hit hirdetőjeként. A lelkén átszűrt patyolattiszta szavakat, mondatokat, gondolatokat ruházott ránk, támasz, valamint példakép volt és marad mindazok számára, akik az Ő útját követik.
2021-02-12: Kultúra - Pálmai Tamás:

Árpád népe (Békési levelek)

Mintha csak tegnap lett volna. Négyen jöttek író-olvasó találkozóra, Békésre. Sylvester Lajika, a távoli rokon, akinek kézcsókjait ma is emlegetik a békési – és nem csak békési – nők, aki elsőként ment el oda túl, hogy legyen majd ott is kultúra és színház, meg újság.