Farkas Árpád nincs többé, a szülőföld magához ölelte, így kénytelenek vagyunk a hiányához igazítani lépteinket. Nagy űrt hagyott maga után a népe iránti szigorú szeretet, makacs ragaszkodás, töretlen hűség megtestesítőjeként, súlyos gondolatok megfogalmazójaként, veretes igazságok kimondójaként, a megtartó hit hirdetőjeként. A lelkén átszűrt patyolattiszta szavakat, mondatokat, gondolatokat ruházott ránk, támasz, valamint példakép volt és marad mindazok számára, akik az Ő útját követik.
Fiatalon került a középiskolai tankönyvbe, és ezt a szerkesztői értékítéletet magyarul gondolkodó ember soha nem vonta kétségbe. Lezárult életművével néhány napja elfoglalta helyét irodalomtörténetünk klasszikusai között, férfiasan szépséges költészetével, céltudatos prózájával lépett át az öröklétbe. Közíróként konok rátartisággal, gyönyörű magyar nyelven óvta nemzete értékeit, kiáltotta világgá a közösségére rontó, tűrhetetlen sérelmeket. Főszerkesztőként felelősségteljes szolgálatra ösztönözte, kitartásra biztatta, elhivatottságra bátorította munkatársait. Kitüntetést utasított vissza, hogyha azt álságosok kínálták fel, biztos távolságot tartott minden kétes kezdeményezéstől, fertőző szellemi csoportosulástól. Megtisztelő, hogy tagjaink között tudhattuk.
Áldotta vagy verte a sors keze, Farkas Árpád a népéért élt és alkotott itt, Erdély földjén. Övé immáron a magyar szó és lélek nagymesteréhez illő legszebb mondat: Farkas Árpád nem alkuszik. Isten nyugtasson, Árpád, emléked velünk marad.
Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete
