Román betörés

1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, a hadiállapotot kinyilvánító diplomáciai nyilatkozat átadásával közel egy időben három román hadsereg kezdte meg a Kárpátok átjáróin való előretörését. Az 1. hadseregük a Vöröstoronyi-szoroson át Nagyszeben felé, a Vulkán-hágón és a Szurdok-szoroson át Hátszeg irányába tartott. A második hadseregük Háromszékre és a Barcaságba tört be. A 4. román hadsereg tömegei a Gyimesi-, Békási- és Tölgyesi-szoroson, kisebb erői az Úz völgye térségén át a Gyergyói- és a Csíki-medence irányába haladtak. Az antanttal kötött katonai egyezmény előírásai szerint a román hadműveletek stratégiai célja Budapest elfoglalása (Erdélyen át), az osztrák–magyar erők összeroppantása volt.

Hosszas tépelődés után, az augusztus 17-én megkötött antant–román szerződésben rögzített, számukra rendkívül kedvező feltételek – amelyek biztosították a területi aspirációk szinte minden körülmények közötti érvényesítését, illetve garantálták a balkáni fronton végrehajtott, őket tehermentesítő orosz és olasz támadásokat – mellett indították meg a hadműveleteket. Az Erdélybe betörő ellenséggel szemben nem álltak rendelkezésre megfelelő saját erők, nem voltak a határ mentén kiépített állások, erődítmények, a vasútvonalak teljesítőképessége elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy lehetővé tegyék az Erdélybe rendelt csapatok gördülékeny felvonulását.

Tovább súlyosbította a helyzetet a határ menti területek polgári kiürítése.

Ellenintézkedések

Augusztus 17-én a király elrendelte az osztrák–magyar 1. hadsereg felállítását, amelynek parancsnoka báró Arz Artúr tábornok lett. A bukovinai határtól Orsováig az összes parancsnokságokat, katonai intézeteket, szervezeteket, csapatokat neki rendelték alá. Szeptember elejére az alárendelt gyalogzászlóaljak száma 67 volt, amelyeket 13 lovasszázad és 47 tüzérüteg egészített ki. Ez a szám akár már tekintélyesebb erőt is jelenthetett volna, azonban ezeknek az alakulatoknak egy része a Bruszilov-offenzíva során szétvert, Erdélybe pihenésre, feltöltésre érkezett hadosztályokból, másik része sebtében összetákolt hadtáp- és bányászzászlóaljakból, valamint a csendőrség egységeiből állt. Feladatuk nem lehetett más, mint az ellenség előrenyomulásának lassítása mindaddig, amíg jelentékenyebb erők érkeznek Erdélybe.

Szeptember 7-én megkezdődtek a német csapatszállítások, ezzel egy időben a német Staabs altábornagy a délnyugati, von Morgen altábornagy – Marosvásárhely székhellyel – az északkeleti csoportok fölötti parancsnokságot vette át az 1. hadsereg alárendeltségében.

1916. szeptember 18-án megalakult Dél-Erdélyben a német 9. hadsereg, amelynek vezetését a román hadüzenet után menesztett német vezérkari főnökre, Erich von Falkenhayn tábornokra bízták. Az Erdélyben harcoló két hadsereg egységes vezetését október 1-jén oldották meg azzal, hogy hadműveleti tekintetben az osztrák–magyar 1. hadsereget a német 9.-nek rendelték alá. November 16-án pedig Károly főherceg trónörököst nevezték ki hadsereg-arcvonalparancsnokká, egyesítve az osztrák–magyar 7. és 1., valamint a német 9. hadseregek vezetését.

1916. szeptember elején a frontvonal északi részén, az úgynevezett gyergyószentmiklósi szakaszon, a bukovinai fronton harcoló osztrák–magyar 7. hadsereg déli szárnyához csatlakozva a m. kir. 16. honvéd hegyi dandár állt. Védelmi vonala egészen a Határkőig tartott, onnan délre a Nemeréig a m. kir. 19. honvéd hegyi dandár látta el a határbiztosító feladatokat. Ez a két dandár alkotta a m. kir. 61. honvéd gyaloghadosztályt. A hadosztály személyi állományát, fegyverzetét tekintve nem volt alkalmas arra, hogy visszaszorítsa, megverje a támadó román túlerőt, de nem is ez volt a feladata. Hivatását azonban betöltötte, hiszen sikerült az ellenséges haderő mozgását lassítania, egységei általában sikeresen verték vissza a frontális támadásokat, az átkaroló műveleteknek a csekély létszám miatt azonban nem tudtak ellenállni.

Az Úz völgyében

A román hadsereg támadásakor az Úz völgyében, annak közelében csak a Csinódtetőn volt osztrák–magyar alakulat, a m. kir. 19. honvéd hegyi dandár egyetlen százada, amely a románok nyomására a Tolvajos-tető irányába vonult vissza, komolyabb harcokra az Úz völgyében és térségében nem került, nem kerülhetett sor. Az osztrák–magyar és a német hadvezetés a Maros-védőállás mentén kívánta megállítani a román előnyomulást, amelynek a kiépítése 1915-ben kezdődött, és amelyet 1916-ban a m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály csapatai építettek tovább.

Szeptember 30-ra befejeződött a nagyszebeni csata, amelyben majdnem három teljes román hadosztály semmisült meg, a persányi és a brassói vereségek (október 5–8.) pedig végleg megpecsételték az Erdélyben harcoló román csapatok sorsát. Október első napjaiban a cs. és kir. 1. hadsereg részei, a m. kir. 39. és a 61. honvéd gyaloghadosztályok ellen indított támadásaik északon, a Maros-védőállásnál már csak azt a célt szolgálták, hogy délen biztosítsák csapataik visszavonulását. A Nyárádselye térségében, a Bekecs-tetőn elszenvedett vereségük után az egész vonalon igyekeztek leválni az osztrák–magyar erőkről és a Kárpátok átjárói felé húzódtak.

Az Úz völgye irányába visszavonuló román erőket közvetlenül a cs. és kir. 1. lovas hadosztály alakulatai üldözték. A német 9. hadsereg Schmettow-lovas hadtestének 1. kötelékébe tartozó alakulat Nagysink térségében gyülekezett, majd a Hargita-hegység irányába nyomult előre. Október 9-én a Tolvajos-tetőn lépett érintkezésbe a román utóvéddel, majd október 11-én bevonult Csíkszeredába. A cs. és kir. 1. lovas hadosztály Csíkmindszenten, Csíkbánkfalván keresztül érte el az Úz völgyét, útjuk során Fitódtól délre ütköztek némi ellenállásba, ettől eltekintve a román csapatok nem zavarták a mozgásukat. Az alakulat főoszlopa a völgyben tört előre, részei Csíkszentkirályon, Csíklázárfalván keresztül Ká­szonfeltíz irányába mozogtak, hogy megtisztítsák a vidéket a román erőktől, illetve oldalról törjenek be az Úz völgyébe.
Október 12-én a román csapatok – gyakorlatilag harc nélkül – feladták az Aklos csárdánál lévő állásaikat, 14-én az úgynevezett „Zollamt”, a határ magyar oldalán lévő vámhivatal is az osztrák–magyar erők kezére került, elérték a magyar–román határt.

Október 13-án kellett volna megindulnia a Vama Uzului-nál a román oldalon lévő ellenséges állások elleni támadásnak. A tervek szerint a három támadó csoport közül az egyik arcból, a másik kettő délről és északról átkarolva támadott volna. Az arctámadás és a déli átkarolás gyakorlatilag meg sem indult. Ezzel szemben az északról támadó részek eredményesen küzdöttek. A cs. és kir. 7. huszárezred egy lövészosztálya, a cs. és kir. 12. huszárezred egy lovasszázada, valamint három géppuskás osztag alkotta harccsoport a Saj-havas–Katlanorma vonalon nyomult előre, a Sár-havasnál délkeletre fordulva, a szemben álló román erőket leküzdve elérte a völgyet. Mivel azonban a másik két tervezett irányból elmaradt a támadás, ezért az akciót nem tudták kiteljesíteni, nem sikerült kivetni a román csapatokat az állásaikból.

A cs. és kir. 1. lovas hadosztályt felváltó m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály éle, a m. kir. 10. honvéd gyalogezred október 14-én ért az Úz völgyében lévő Kőkerthez. A Kőkert egy széles völgytágulat, ahonnan a harántvölgyekbe ágazik szét az út. A román csapatok onnan nyolc km-re, a magyar–román határ román oldalán lévő vámháznál (Vama Uzului) álltak. Az Aklos után a völgy teljesen beszűkül. Természetesen a románok a kanyargó Úz hídjait felégették, ezért aztán a bakák hol térdig, hol derékig, hol nyakig érő vízben keltek át rajta. Elázva, bukdácsolva, kínlódva tették meg az utat, amelynek végén elérték a magyar oldalon lévő vámhivatalt. Az ott újra kitáguló völgyben leváltották a románokat addig üldöző huszárokat. Október 15-én lépték át a román határt a m. kir 39. honvéd gyaloghadosztály alakulatai, élükön a tízesekkel, azzal a céllal, hogy elérjék a moldvai Dărmănești (Dormánfalva) települést, amely az Úz és a Tatros összefolyásánál fekszik. A támadás rendkívül lassan haladt a nehéz terepviszonyok és az ahhoz alkalmazkodó, annak adottságait általában jól kihasználó román védelem miatt. Támadások és ellentámadások, véres kézitusák, felgyújtott, a sebesültek segélykérésétől visszhangzó erdők, magyarok „rajta” kiáltása, a román kürtök zaja, harci kutyáik ugatása kísérte a váltakozó sikerű harcokat. A folyamatosan előre törő osztrák–magyar csapatok kezdeti számbeli fölénye nem érvényesülhetett a szűk völgyben. Az Erdélyben tapogatózva hódító román haderő is egy másik arcát mutatta, hazájuk határát elszántan és eredményesen védték, fel voltak készülve.

A m. kir. 10. honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnokai már október 18-án azt jelentették az ezredparancsnokságnak, hogy a négy nap és három éjjel vívott harcok mind fizikai, mind erkölcsi értelemben felőrölték a századaikat, és igaz volt ez a többi ezredre nézve is. A rendkívüli terepviszonyok, az alvás és pihenés szinte teljes hiánya, az utánpótlás, az ellátás elmaradása, a tények, hogy napokig alig vagy semmit sem ettek, hogy többségük használhatatlanná vált bakancsban, némelyikük mezítláb, lerongyolódott ruházatban harcolt, ehhez a helyzethez vezetett. Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok, átérezve a legénység helyzetét, a m. kir. 77. honvéd gyalogdandárnak írt jelentésében – egyetértve alárendelt parancsnokaival – kifejezte abbéli véleményét, miszerint az ezred pihenés nélkül támadó műveletek végrehajtására nem alkalmas. Az ezred azonban ment tovább harcolva előre, 19-én elérte a románok Poiana Uzului-tól nyugatra, 1916 előtt kiépített völgyzáró állásait. Komoly, sok veszteséggel járó küzdelem után Poiana Uzului elesett, az Úz völgye keleti bejárata a honvédcsapatok kezébe került. A település elfoglalását követően még néhány napig folytatódtak a honvédcsapatok támadásai, 24-én aztán a román csapatok – erősítést kapva – átvették a kezdeményezést, és október 28-ra visszanyomták a m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály alakulatait a magyar–román határra. Október 28-án elcsendesedtek az Úz-völgyi harcok, csak a tüzérségi tűz nem szűnt meg. Az Úz- és a Csobános-patak völgyei között húzódó hegyvonulatot a Dormánfalvát sikertelenül támadó, azt elérni nem tudó m. kir. 39. gyaloghadosztály csapatai foglalták el 1916 októberében, majd a hónap végén védelemre rendezkedtek be azon.

Novemberben kezdődtek meg a román erőket a Keleti-Kárpátokban fokozatosan felváltó orosz 9. hadsereg részeinek tömegtámadásai. Az Úz völgyébe és attól északra és délre az orosz 2. és 4. lövészhadosztályok kerültek. Az orosz 2. lövészhadosztály két ezrede a Csobános-völgyben és a Láposon (1188 m) állt, szemben a Magyarós-tetővel (1340 m), két lövészezred tartalékban volt. Az orosz 4. lövészhadosztály két ezrede az Úz völgyét és az azt északról és délről határoló magaslatokat szállta meg, egy ezrede a Nemere hegytömbbel (1653, 1627 m) szemben állt, a negyedik ezred tartalékban maradt.

Gottfried Barna

(folytatjuk)