Beszélgetés Schaffhauser IldikóvalMunkatábortól a képernyőig és kulturális diplomáciáig

2021. április 7., szerda, Életutak

Schaffhauser Ildikót az idősebbek a bukaresti német adás főszerkesztőjeként ismerhetik: a képernyőn keresztül sokszor volt otthonuk vendége. A bő évtizede Illyefalván élő újságíró munkássága révén sokat látott. Szerkesztőként beszámolhatott az életerős szászság örömeiről és hagyományairól, majd szemtanúja volt elvándorlásuknak, a közösségek megszűnésének és falvaik pusztulásának. Részese volt a decemberi eseményeknek is – a „forradalmárokkal” nem kívánt közösködni, a felkínált előnyöket visszautasította –, főszerepet vállalt az adás újraindításában, pályája vége felé pedig kultúrdiplomataként nem csak a románság, hanem a multikulturális Románia értékeit közvetítette az osztrák fővárosban.

  • Fotó: Huszár Szilamér
    Fotó: Huszár Szilamér

Született csodaként

– Egy baráti beszélgetés során, amikor arról esett szó, ki és hol született – szülői ház, kórház, régi szülészet –, azt mondtad, nehéz téged überelni, mert te munkatáborban jöttél a világra. Mesélj egy kicsit erről, kérlek.
– Valószínűleg sokan tudják, hogy a németek egy nagy részét Erdélyből és a Partiumból 1945-ben a Szovjetunióba, munkatáborba deportálták. Édesapámat Nagyváradról (17 éves volt), édesanyámat Brassóból (19 éves volt) vitték el. Eleinte arról volt szó, hogy egy hétre. Nem is tudták pontosan, hogy hova, miért, csak a gyűjtőtáborban kellett jelentkezniük. Anyámat egy román szomszédasszony bújtatta egy darabig, de aztán amikor hallották, hogy ha megtalálják, lelövik, inkább jelentkezett. Marhavagonokba tették és elvitték őket a mai Ukrajnába, Donbaszba, a szénbányákhoz, és ott dolgoztak egészen 1949 decemberéig, amikor felszámolták a táborokat. Hetvenezer tizenhét és negyvenöt év közötti embert vittek akkor el, nem csak anyámat és apámat, hanem két nagyapámat is. Szkoró dámoj!, azaz hamarosan hazamehetnek – mondták, ami aztán öt év lett. Szüleim akkor ismerkedtek meg, amikor a nagy elhalálozás miatt a létszám nagyot csökkent és a táborokat összevonták. Én ott születtem 1949 szeptemberében, s töltöttem életem első három hónapját munkatáborban. Amúgy akkor azt mondták rám, hogy csodagyerek vagyok, mert bár kilenc hónapra születtem, de – a nagy nélkülözések miatt – mindössze 1600 grammal, illetve azért is, mert édesanyám, velem terhesen, átélt egy bányaomlást is. Egy egész napot állt a hóna aljáig vízben, s mégis túléltem.

– Alig éltétek túl és mégis: hazajöt­tetek...
– Amikor elengedtek, és már Máramarosnál jártunk, megkérdezték szüleimet a határnál, hova akarnak menni: Németországba vagy haza? Szüleim arra gondoltak, hogy előbb hazajönnek, mert rég látták a szüleiket, aztán elmennek. Ennyit tudtak a világról; fogalmuk sem volt, mi van itthon! Erről a korszakról édesapám nagyon sokat mesélt, de csak nagyon későn, mert nem mert beszélni róla.

– Hol telepedtek le?
– Előbb Nagyváradon, apám családjánál laktunk, aztán ötéves koromban leköltöztünk Brassóba, ahol német óvodába és német iskolába járhattam. Akkor még nem létezett a Honterus-líceum, mert csak később adták vissza, ám a Șagunának volt német tagozata, ott érettségiztem és készülhettem az egyetemre. Megjegyzem, nálunk, otthon a magyar volt a család nyelve, a németet az óvodában kezdtem tanulni.

 

Volt egyszer egy német adás

– Pályaválasztásodban mi játszott közre?
– Szerettem a gyerekeket és a meséket – a mai napig szeretem a meséket, ahol győz a jó –, ezért tanítónő szerettem volna lenni, de aztán úgy hozta a sors, hogy Bukarestben német–angol szakot végeztem. Baráti körünkhöz tartozott a német adónál dolgozó Kulcsár Ernst, aki ajánlotta, hogy menjek a rádióhoz. Letettem a beszédpróbát, de az egyetemi helyosztást követően kiderült, mégsem akarnak felvenni, mert valaki másnak szánták az állást. Hiába mondta Ernst, nem elég a tudás, adottságokra is szükség van, beszélni is tudni kell, nem lehet oda csak úgy beszuszakolni valakit – mi sem változott. Öt évig a bukaresti külkereskedelmi vállalatnál dolgoztam mint fordító, amikor a baráti körből valaki szólt, hogy a tévé német adásánál lenne egy lehetőség. Jelentkeztem, a magyar és német adás közös főszerkesztője, Bodor Pali kérdezte, hogy akkor mit akarok, mert rádiót és tévét is nem lehet. Én azt mondtam, ha lehet választani, inkább a tévé.

– Milyen volt az akkori német adás? Egyáltalán, miről lehetett adást készíteni?
– Egyszer egy héten, péntekenként nagyon jó időben, 5-től 7-ig volt az adás. A hét legfontosabb híreiről, a szocialista vívmányokról és Ceaușescuról, illetve helyesebben: Ceaușescuról és a szocialista vívmányokról nekünk is be kellett számolnunk, ami meglehetősen egyszerűen ment, mert a szöveget készen kaptuk, nekünk csak fordítanunk kellett. Hans Liebhard főszerkesztő-helyettes nagyon jó főnök volt. Igyekezett, hogy bemutassuk a németség mindennapjait, kultúráját és hagyományait, és nagyon odafigyelt, hogy a Bánság és a Szászföld közötti folyamatos rivalizálás ne legyen érezhető, mindenki súlyának megfelelően helyet kapjon. Én eleinte gyermek­adással foglalkoztam, de aztán egy aratási szokásokról szóló anyaggal más műfajban is bemutatkozhattam. Eredetileg nem nekem kellett volna elkészítenem, hanem Kulcsárnak, de ő egy kicsit többet kóstolt a nagyon finom ottani borból, ezért az interjúkészítés rám maradt.

– A szászság tragédiáját mennyire lehetett belopni az adásba?
– Akkor még nem érződött a tragédia. A két világháború között körülbelül hatszázezer szász élt Erdélyben, de a szovjet hadsereg előnyomulása miatt sokan konvojokban menekültek, főleg Észak-Erdélyből. Ez tragédia volt, de valamiért nem élt a szászságban ez a tudat. Az igazi csapás 1989 után jött, amikor nem lehetett őket megállítani, mindenki el akart jutni a Vaterlandba. Számomra borzasztó, hogy amikor ma Szászvidéken járok és emlékszem, hol, mit forgattam, milyen erős közösség volt ott, milyen csodálatos hagyományok éltek, s látni, mivé vált mindaz. Nagyon fájdalmas látni, hogy szász már alig él ott, a házak összedőltek, másokba idegenek költöztek és lelakták őket. Mert nagyon sok helyen ez történt.

– Hogyan szűnt meg a német adás?  Voltak-e előzményei?
– Az adás 1985. január 4-én, egy hétfői nap szűnt meg. Előzménye az volt, hogy vagy másfél évvel azelőtt a kétórás műsoridőt fél órára csökkentették, amit azzal magyaráztak, hogy takarékoskodni kell a villamos energiával. A megszűnést szó nélkül tudomásul kellett venni, mint ahogy azt is, hogy azontúl a rádió munkatársai lettünk. A tévénél mindössze két kolléga maradt, akikre az adás archiválását bízták, de sajnos munkájukat nem végezték kellő becsülettel.

– Hogyan, mikor indult újra az adás?
– Palival (Galbács Pál, a magyar adás munkatársa, Schaffhauser Ildikó férje – szerk. megj.) mi már december 22-én a rádióban voltunk, ahol – miközben kint hevesen lövöldöztek – magyarul és németül felolvastuk a Nemzeti Megmentési Front nyilatkozatát. Aztán 24-én hívott fel Boros Zoltán, hogy vigyünk a rádióból karácsonyi zenét, és szólaljunk meg mi is, illetve jelezzük, hogy akarunk-e ismét német adást. Persze hogy akartunk! El is mentünk, bejátszottuk a német dalokat és a német nyelvű karácsonyi üdvözlőlapokat, és Renate Storch kolléganőmmel közösen bejelentettük az adás újbóli elindítását. Ezt az éjjelt a szerkesztőségben kellett töltenünk, mert nem engedtek ki, félő volt, hogy lelőnek.

– Akkor forradalmárok is vagytok?!
– Lehettünk volna, ha akarjuk, de amikor láttuk, mennyi szekus és rossz hírű rendőr lépett be a forradalmárok szervezetébe, mi inkább lemondtunk az adómentességről, a kilátásba helyezett kedvezményekről, mert nem kívántunk velük semmilyen módon közösködni.

 – Ma kinek szól a német adás?
– Hát ezt én is kérdem. Ugyanazok az emberek lépnek fel, mint ezelőtt 20–25 évvel, hagyományos rendezvényeket pedig csak úgy lehet megtartani, hogy ha az ott élő román és magyar fiatalok is közreműködnek, táncolnak és énekelnek, mert németek, szászok, svábok már alig vannak.

 

Kultúrdiplomataként Bécsben

– Tévés szerkesztőből miként lettél diplomata?
– Elég ismertek voltunk, mert nemcsak a magyar adás, hanem a német adás is különlegesnek számított, nagy érdeklődésre számot tartó anyagokat mutattunk be – én például a jelentősebb sikereim közt tartom számon, hogy míg másokat visszautasítottak, engem nem, és bemutathattam a Szabad Európa Rádió román munkatársait –, amit a román média nem vagy csak nagyon ritkán. Emiatt nagyon sok román is nézett. Traian Chebeleu, aki Ion Iliescunak volt a szóvivője, és kinevezték Ausztriába nagykövetnek, hívott fel 2001 decemberében, hogy nem akarok-e kultúrtanácsos lenni Bécsben. Mondtam, nem tudom, én sose gondoltam ilyesmire. Hát, gondolkozzam rajta – mondta. Gondolkoztam, Palival is megbeszéltük, a szerkesztőségben azt mondták, ez egy kihívás, miért is ne. Végül 2002 májusában foglaltam el állásomat.

– Mi volt a feladatod?
– Amikor megérkeztem, behívott a nagykövet, hogy megbeszéljük a teen­dőket. Mondtam neki, hogy csak két évre vállalom a feladatot, s azt is csak akkor, ha nemcsak a román kultúrát, hanem Románia kultúráját mutathatom be. Azt mondta, jó. Ennek az egyezségnek köszönhetően meghívhattam a Vox Humanát, kiállítottuk Nora Schütz-Minorovics festményeit, Claus Stephani képgyűjteményét, volt Bandi Katinak és Simó Júliának kiállítása többször is, volt görög, albán és örmény est, fellépett a barcasági szász népcsoport, és Harry Tavitian is járt ott. Csíki Boldizsár már ismert volt az ottani zeneszeretők körében, nagy-nagy sikert aratott mindig. Tehát tényleg próbáltam bemutatni, hogy Románia multikulturális ország.

– De a két évből aztán több lett. Megszeretted?
– Valójában igen, mert hasznosnak éreztem magam. Sikerült olyan kapcsolatokat teremtenem, amelyek által nagyon sokat lehetett tenni a művészek érdekében. De a sikerek közt tartom számon, hogy a Kulturális Intézetet a központtól messze eső Votivkirche mellől sikerült áthelyezni a Karlsplatzhoz, az Akzente Theaterrel szemben egy szép helyre, nagyon szép épületbe. Vagy azt, hogy a Böh­mischer Praterben felállíthattunk egy máramarosi kaput. A dolog egyszerűbb része volt, hogy a máramarosi prefektúra adományozzon egy faragott kaput, a nehezebb, hogy az osztrákok elfogadják felállítását. Azóta is ott áll, és most nem tudom, de sokáig minden évben május elején kulturális eseményt tartottak ott az Ausztriában élő románok.  

– Hazatérésed után még egy kicsit tévéztél, 2009 óta pedig nyugdíjaztattad magad. Miként telnek napjaid?
– Pali mellett csak munkával telhet. Mindig vannak ötletei, és én segítem ebben, például a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete szervezésében. Teljes erőbedobással mellette vagyok, mert ennek jövője lehet, biztos és fontos támaszponttá válhat akár a Kárpát-medencei magyar újságírók számára is ezekben a zűrzavaros időkben.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mikor lesz vége a koronavírus-járványnak?







eredmények
szavazatok száma 207
szavazógép
2021-04-07: Magazin - :

Bródy János 75 éves

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas előadóművész, szövegíró, zeneszerző, beatzenész, az Illés, majd a Fonográf együttes tagja április 5-én betöltötte a hetvenöt évet.
2021-04-07: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Vakcinaverseny (Járvány és gazdaság)

Miközben a világ országai versenyt futnak a vakcinapiacon, a kifejlesztett, ám minden országban még nem engedélyezett oltóanyagok gyártási jogaiért is folyik a vetélkedés. Ugyanakkor a vakcinaelosztás rendszerét, a gazdag és a szegény államok közötti különbségeket is egyre többen kritizálják. Összeállításunkban az MTI és az Index hírei alapján nyújtunk betekintést az élesedő vakcinaversenybe.