Csernátonból a világ

2021. április 9., péntek, Életutak

Van egy hely Háromszéken, ahol az idő múlása előre és visszafelé is pörög. Visszafelé azért, mert a székely ember életében megtapasztalt fontos dolgokat itt megkérdőjelezhetetlen értékként értelmezik, előre pedig amiatt, mert mindezeket védik, megőrzik és a felnövő nemzedékeknek adják tovább. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum nemcsak holt tárgyak gyűjteménye, hanem olyan történelmi kultúrkörnyezet, ahol a megalakulása óta eltelt közel ötven esztendőben több száz neves ember fordult meg, írók, művészek, befolyásos művelődésszervező emberek, akik itt megélhették (a tiltott időkben is) gyökereik vonzását, belekapaszkodhattak abba, ami az erdélyi magyar ember öröksége. Ez a világ számomra is útjelző. Egy márciusi napon ide tértem vissza, itt köszönteni a tavaszt és gratulálni a Haszmann családnak a Tegyünk Kézdiszékért Egyesület februárban odaítélt díjáért.

  • A múzeumbirodalom ékességei a székely kapuk. Fotó: Kátai Edit
    A múzeumbirodalom ékességei a székely kapuk. Fotó: Kátai Edit

Arra nem emlékszem pontosan, hogy mikor jártam először a csernátoni falumúzeumban, de az biztos, hogy több mint negyven esztendeje történt, és középiskolás diákként leginkább a hely szelleme fogott meg. Idős Haszmann Pál röviddel azután, hogy megismertem, elhunyt, de felesége, Ica néni még sok éven át fogadott szeretettel: Na, lelkem, megjöttél? A családi udvarház konyhájában elfogyasztott ebédek íze, a fafaragó táborban kezembe nyomott véső fogása arra emlékeztet, bár sok ezren fordultak meg a Haszmann-portán már a múzeum alapítása utáni első esztendőkben, köztük nagyon sok jeles ember, Paliéknak mindenki fontos volt. Ez nem változott az évek múlásával sem. A nyolcvanhoz közeledve Pali és Jóska, valamint kisebb testvérük, Lajos (régi ismeretségünk okán engedtessék meg így szólítanom őket) ma is úgy fogadják a kapun belépőt, hogy az ne csak látogatónak érezze magát, hanem egy kicsit váljék részesévé mindannak, ami ott körülveszi, érintse meg az a szellemiség, ami egyedivé teszi ezt az élő múzeumot.

 

Az apai örökség

Haszmann Pál: Drága emlékezetű szüleink maguk mellé édesgetve neveltek minket, szabadon nézegettük, mit cselekszenek, hogy építik, gyűjtik a sok értékét a székelységnek, hogy ne vesszen el, ne pusztuljon el. Ebbe mi belenőttünk, ez a hivatás és kötelesség növögetett bennünk is. Édesapám megtanított minket faragni és a népművészeti tárgyak iránti szeretetre, a szépteremtés igényével élő embert próbált belőlünk faragni. Nem volt az olyan könnyű, ugyanis virgonc gyermekek voltunk, mint minden egészséges székely gyermek, de egy-két óra mindennapjából kitelt reánk. A három fiútestvért maga mellé húzta és tanított. Egy nővérkénk korán elhunyt, nem ismerhettük meg, egyik Kolozsvárra került, egy itthon maradt. Mi elegen születtünk ahhoz, hogy azt az örökséget, amit a szüleink olyan nagy szeretettel, hittel összehordtak, vigyük tovább.

 

Haszmann Pál szerint minden tudást át kell adni a fiataloknak. Fotó: Ferencz Csaba

 

Pedagógus emberként édesapánk tudatosan tette ezt. Az akkori tanítókat, tanárokat a csíksomlyói KALOT Székely Népfőiskolában tarisznyálták fel hazaszeretetből, magyarságtudatból, nemzettudatból, hovatartozás-tudatból, és ahová őket kihelyezték, ott jó keményen letették a talpukat. Tudták a feladatukat, hogy a közösségért kell tenni, dolgozni. Azért a közösségért minden idejüket feláldozni, hogy ne veszítsék el a reményt. Gondoljunk bele, a két világháború között a székelyföldi, erdélyi magyarságnak mennyi intézményét számolták fel egyik napról a másikra, vagy zsugorították a tevékenységét. Maradtak a kisiparosok, mert még szükség volt rájuk. A gazdálkodó ember kezéből nem vették ki a villát, a kapát, hisz termelni kellett, kenyér kellett az emberek asztalára, de a többit szépen lassan átvették, távolról hoztak köztisztviselőket, akiknek a dolga nem lehetett könnyű, hisz gyökértelenek voltak, de megkapták a feladatot, azt teljesíteni kellett. Ráülni a székely-magyar nemzetnek a nyakára és azt szorongatni. Ezeket mind alátámasztják a múzeumban őrzött régi okmányok, adózócédulák, adásvételi szerződések, a családi és közösségi levelezési anyag, amelyet mind be kellene mutatni, mert minden kis töredék egy-egy történelmi adat.
 

Édesanyánk a békességet szórta a fejünkre

– A tárgyi gyűjtés mellett a szellemi gyarapodás is fontos volt számotokra, hogy ti magatok tanuljatok mindabból, ami körülöttetek van, és hogy ezt továbbadjátok. Édesanyátoknak igen nagy szerepe volt abban, hogy édesapátokkal együtt megteremtse azokat a feltételeket, amelyek biztosították, hogy az otthon ellesettek mellett másfajta tudásbeli gyarapodásban is részetek legyen, a legnehezebb időkben is tanulhassatok, ha nem itthon, akkor három megyével odébb. Mi adott neki erőt, hogy akkor is bizakodjék a dolgok jobbra fordulásában, amikor nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, a holnapután?
– Édesapám nagyon elfoglalt volt az iskolában és a művelődési élet szervezésében, sok feladatot vállalt a faluban. Itthon édesanyám volt a család feje. Ő tette az asztalra az ételt, táplált minket. Nagyon finom lelkületű volt, mindig a békességet, a szeretetet, a hitet szórta ránk a fejünktől a talpunkig. Nehéz idők voltak, olyan karácsonyokat is éltünk, hogy csak szilvaízes puliszka jutott ki, pedig az ő édesapja, drága emlékezetű nagyapám mint földbirtokos jó vagyonnal bírt, de egyik napról a másikra minden eltűnt. Létrejöttek a termelőszövetkezetek, oda vitték be a földjeinket. Nem volt kiút. Néhány nagygazda örökségéből létrehozták a kollektív gazdaságokat.

Édesanyám jómódban nevelkedett, francia nevelőnője volt, hisz a polgári családoknál, ha vidékiek is, egy-két nyelvet kellett tudni, a polgári iskolát el kellett végezni. Felvilágosult értelmiségi emberként tudta, hogy nehéz idők következnek, és az fájt neki a legjobban, nem látta az utat, miként tudunk ebből kievickélni, úgy életben maradni, hogy ne törjön meg a gyermekei életútja, valamiféleképpen tudjunk előrehaladni. A középiskolába befogadtak minket, de rá két hónapra már mondták, hogy a túlzott létszám végett áttesznek egy mezőgazdasági szakmai iskolába, és így is történt. Édesanyám azt mondta, nem baj, megyünk tovább három megyével, és ott fogtok érettségizni Szászrégenben. És így is történt.

 

Haszmann József, Lajos és Pál – életre szóló iránytűt kaptak édesapjuktól. Fotók: Kátai Edit

 

Így élt édesanyám édesapám mellett állandó vívódásban, de ez nem látszott sem az arcán, sem a viselkedésén, türelmetlen sem volt soha. Megelégedett azzal, amit a jó Isten rámért, és úgy tartotta, mindig előre kell tekinteni. Ehhez adott erőt neki a hite. Édesapám római katolikus volt, édesanyám nyakas kálomista családból származott, de nálunk sose volt felekezeti probléma. Amíg lehetett, mindkét templomba eljárogathattunk, a karácsonyfát persze a legbelsőbb szobában illett feldíszíteni, hogy árgus szemek nehogy rávessék a pillantásukat, ne lássa a külvilág, mert abból baja származhatott édesapámnak.

Amikor édesapám kuláklistára került, az állásából többször elmozdították, rakták erre, rakták arra, küldték utat építeni Dévánál, de onnan is hozta haza hátizsákban a két kenyeret a család számára. Az útrobbantásoknál mészköves hegyeket vágtak át, így aztán a hátizsákja mindig tele volt kövekkel, ezzel alapozta meg az ásványi és kőzetgyűjteményét. Nehéz idők voltak, de édesanyám örökké vigasztalta édesapámat: nincs mit tenni, Pali, a földeket oda kell adni, mert a földet innen úgyse viszi el soha senki, és majd jobb idők jönnek, és ezekre a földekre akkor is rá lehet majd menni, de most ez van.
 

Múzeumalapítás

– Ha azok a kövek mesélni tudnának, azt is megismertetnék, mit jelentett egy pedagógusnak olykor megalázó helyzetbe kerülni csupán azért, mert családi vonatkozások miatt osztályellenségnek tekintették. De idős Haszmann Pál úgy tartotta, ez nem tarthat örökké, jönnek szebb idők. A mú­zeumalapítás együtt járt azzal, hogy a család saját gyűjteménye állami kézbe került. Ezt hogyan élte meg édesapád?
– Nem volt más lehetőség, mert minden az állam kezében volt. Esetleg egy cipőjavító, esőernyőjavító maradt magánkézben, a többi mind az állam kezébe ment át. A múzeum csak állami intézményként születhetett meg az akkori Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum külső részlegeként. Ebben nagyon sok ember segített. Az Ika-vári népünnepély alkalmával találkozhatott édesapám Király Károly megyei párttitkárral, aki már tudott az ő tevékenységéről, de akkor még nem látta a törzsgyűjteménynek a kúriába elhelyezett anyagát, ami már akkor olyan nagy méretű volt, hogy alig lehetett mozogni a házban.

Tulajdonképpen a múzeumalapítás egyben az akkorra már szinte pusztulófélben lévő Damokos-kúria megmentésének lehetőségét is jelentette. A gép- és traktorállomást szerették volna ideköltöztetni a romos épületbe, akkor Király Károly azt mondta, ide egy művelődési intézményt hozunk létre, megalapítjuk a csernátoni múzeumot. Ehhez az elképzeléshez társultak mások is. Fazakas János miniszter is volt itt egy találkozón, és annyi jó ember. A megyei múzeum vezetősége, dr. Székely Zoltán igazgató és az ő munkaközössége mellénk állt, anyagot is kölcsönöztek, segítettek az elrendezésnél, de Fóris Pál, Cserey Zoltán, Kozák Albert, Sylvester Lajos és sokan mások is ott vannak az elindulásnál, az intézmény megteremtésénél.

 

A múzeumalapító id. Haszmann Pálra emlékeznek. Fotó: Haszmann Orsolya

 

– A csernátoni falumúzeum a Damokos-udvarházban és annak közel kéthektáros telkén nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt 1973. február 25-én, és 1999 óta viseli alapítója nevét. Hogy viszonyult a faluközösség a múzeumalapításhoz?
– Első pillanattól nem volt számukra idegen, hogy itt születik valami. Hordták be az értékeket, padláson kallódó, már nem használt tárgyi emlékanyagot. Lassan a falu magáénak tudta és magáénak mondta, vendégeit elhozta ide, ma is rajta tartja a szemét, vigyázza is, és mindig mondják, ezen a kapun csak be lehet hozni, kivinni nem. Néha megfordul itt egy-egy kufár, hogy megvenne egy ládát, miegyebet, de ezt nem lehet elkótyavetyélni.

Édesapám arra is összpontosított, hogy a szellemi háttér legyen ott minden tárgy mögött. Azt mondta, minden tárgy megszólal, csak kellő méltósággal és tisztelettel kell közelíteni hozzá. Már akkor megtanított, hogy minden tárgyról készítsünk tárgyleíró lapot, amelyen feltüntetjük, kié volt, ki és mikor készítette, ki díszítette, mire használta. Ez már a szellemi anyaghoz tartozott. De gyűjteni kell a régi okmányanyagot, régi fénykép­anyagot, gyűjteni mindent, ami az itt élő székely-magyarság lába nyomán ideteremtődött az ő szellemi és fizikai ereje révén, megmaradását célzó ereje révén – mondotta. Maradhasson meg ez az érték, adjuk tovább, örökítsük át nemzedékről nemzedékre – ez volt az ő vezérelve.

 

A talentumokat fiaztatni kell

– A Csernátoni Népfőiskolát egy napon hivatalosítják a csernátoni múzeum nyitásával, és ekkor jön létre a Bod Péter Közművelődési Egyesület is. Bár a népfőiskola valóban 1973. február 25-től létezik hivatalosan, de idős Haszmann Pál már fiatalkorától tanította a csernátoni gyermekeket kézművességre.
– Édesapám már a két világháború között hazahordta a csernátoni gyermekeket az ő udvarára és tanította őket. Fiaim, tanuljatok meg faragni, seprűt kötni, kosarat kötni, gyümölcsfát szemezni, oltani, méhészkedni, zöldséget termeszteni, fát metszeni – mondotta. Sokféle tevékenységre tanította a gyermekeket, hogy fejlesszék a készségeiket, tudatosodjék bennük, hogy hasznos dolgot végeznek, hiszen egy olyan gyümölcsfát szemeznek, oltanak, amely majd az unkáiknak gyümölcsöt fog teremni. Nem kell mindenért pénzt kiadni, otthon is el lehet sok mindent készíteni – oktatta a gyermekeket. Ez már a népfőiskola csírája.

Édesapám a kezünkbe adta Huszka József gyönyörű szép kiadványait a székely kapuról, a székely házról, vagy éppen más néprajzosok nagy gyűjteményeit, és azt mind át kellett tanulmányozni, különvéve a háromszéki anyagot, bár egy a gyökere mindeniknek. A szellemi és a gyakorlati tevékenység, a tárgyi és annak szellemi anyaga összességében adja azt, amire minket édesapám megtanított, aminek őrzésével megbízott, amit tőlünk elvárt, és amit mi próbáltunk az ő emlékezetére is, a fajtánk iránti tiszteletből, hűségből, szeretetből végezni zokszó nélkül, taps nélkül, sok-sok anyagi áldozattal.

 

Ketten jól kiegészítik egymást (balról Jóska, jobbról Pali). Fotó: Kátai Edit

 

Igaz, hogy a három fiútestvér közül én kerültem a legtöbbször előtérbe, és Józsika ikertestvérem, de ott van Lajoska az ő családjával, háttérként teremtette elő mindazt az anyagit, ami kellett. Ha valaki hozott egy tárgyat és egy kicsi pénzt elvárt, Lajoska azonnal a zsebébe nyúlt, és azt a kelengyés ládát vagy egyéb értéket nem engedte továbbvinni, a kufárok kezébe juttatni, azonnal megvásároltuk. Ezek kicsi pénzösszegek, de ha összerakom az évtizedek alatt, bizony egy vagyonnyi pénz, ami mind beépült abba a nemzetörökségbe, amit meg kell őrizni és gyarapítani. Édesapám arra tanított, semmi mellett ne menjünk el, minden érdekeljen, mert mindenből tanulhatunk, és azt is mondta, a talentumokat meg kell fiaztatni.

– A három Haszmann fiú egyenlően, de különbözőképpen vesz részt a múzeumbirodalom gyarapításában, állagmegőrzésében. Míg Pali a múzeum ügyeit intézi, Jóska a népfőiskolát vezeti, oktat, Lajos és családja a gazdasági hátterét teremti meg a megélhetésnek, és fiaival végzett restaurátori munkája révén menti a begyűjtött értékes darabokat. Március eleji látogatásomkor Lajos éppen azon munkálkodott, hogy egy régi méhkaptárt feljavítson. Nemrég adta a múzeumnak valaki, meg kell becsülni, régi darab – mondotta. Keze alatt nagy gonddal újul meg egy enyészetre ítélt tárgy, ami talán éppen a nyolcvanezredik darabja a csernátoni múzeumnak.

 

A faragott kapuk

– Édesapám azt mondta, ezt a falut 1332-ben harminchat kapuval írták be, nekünk és nektek kutya kötelességetek harminchat kaput állítani ebben a faluban. Ezt mi meg is fogadtuk. A harminchatból háromszázhatvan lett, abból nem tudom, hány ezer, és születtek itt fejfák, bölcsők, sok szép faragott és festett tárgy, ami a népfőiskola tanulóinak a kezéből került ki. Sok embernek adtunk a kezébe foglalkozást, mesterséget, akik önállóan dolgoznak. És ők is továbbadják.

– Haszmann Jóskát legutóbbi látogatásomkor is a faragóműhelyben találtam, ahol saját szórakozására kis szobrocskákat farag, ahogy mondja, a vésőt nehéz letenni. Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, a fának lelke van. Arra kértem, fejtse ki, mit jelent ez számára.

Haszmann József: A fa akkor is él, amikor valami lesz belőle hosszú munka árán, és úgy él tovább. Ha nem kerül tűzre, hanem valami szép dolog készül belőle, ha az ember akarja és a lelkét is odateszi, akkor velünk közösen él tovább a fa, és így látom ezt én teljesnek.

– Oktattál és rengeteget faragtál, te voltál a gyakorlati kivitelezője sok tervnek. Mi állt hozzád a legközelebb?
– Édesapám irányításával már ötéves korunktól kézbe vettük a bicskát és faragtunk, előre úgy, ahogy a tehetségünk engedte, s ahogy bírtuk, később ebbe az egészbe jobban beleártottuk magunkat, s ebből az lett, hogy egy életen keresztül nem is tudtuk abbahagyni. Hetvenkilenc évesen még a véső nem esett ki a kezemből. A fontos az volt, hogy generációk nőttek fel mellettünk, próbáltuk tanítani őket, együtt faragni velük, és elmondhatom azt, hogy az elkövetkező ötven évre ez a kiképzett társaság még továbbviheti ezt, és majd ők is továbbadják, s akkor folytatása lesz és nem szakad félbe ez a szép tevékenység.

 

Haszmann József: A véső soha nem esett ki a kezéből

 

A díszítőfaragás érdekelt mindig, de szabad időmben kis plasztikákat is faragok. Csernátonban nagyon sokan faragnak, s ha nagylélegzetű munka van és több emberre van szükség, tízen, tizenöten is össze tudnak gyűlni, kalákában faragnak, jól érzik magukat. Sokan ezt itt tanulták nálunk a faragóiskolában.

– Nagyon sok székely kaput faragtatok, jól ismered ezek jelképrendszerét. Mit üzennek ezek nekünk?
– A legfontosabb, hogy a kapu meghatározó elemeit, a kapuzábét, a kontyfát, a hónaljkötéseket, a kicsi kapu fölött lévő kaputükröt úgy ácsoljuk össze, hogy emberméretű legyen, arányos legyen a magassága a szélességével, akkor arra a kapura jó ránézni, nem zavar, nem lesz ideges tőle az ember, mert tudja, hogy minden a helyén van. A kapunak legelsősorban funkciója volt, s a díszítő kedvű székely ember azért díszítette, hogy még szebb legyen. Az ősi, még a népvándorlás kora előtti motívumokat mindenki próbálja rávinni, ha Háromszékről van szó, nem hiányozhat a nap, a hold, a csillagok és az indás díszítés, az életfa tulajdonképpen, amely egy vázából vagy a földből indul ki. Ez egy tetejetlen fa, annak sosincs vége, felkúszik a kapuzábén. Háromszékre jellemző, hogy egy indasor szalad fel, nem több, mint ahogy Udvarhely-vidéken. Tudni kell, hogy a gyökerek egyek, csak tájegységenként másképpen fogalmazták meg. Nálunk egy inda szalad fel hármas tagolású levelekkel, de nem hiányozhat a tulipán és annak változatai, valamint a palmetták sorozata, így teljes ez az életfa. Úgy, ahogy mondtam, végtelen fa, égig érő fa.

– A ti életetek úgy teljes, hogy a tárgyak teremtése mellett mindig oktattatok is. A népfőiskolában és a nyári táborokban ez természetes volt, de a tudás átadása olyankor sem maradt el, ha ez nem szervezett formában történt. Mennyire volt ez tudatos részetekről?
– Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy senkit nem ültettünk be a padba, hanem ha készült egy kapu, odaálltak, akit érdekelt, s az egy év alatt vagy egy nyáron megtanulta, hogy kell össze­ácsolni a kapu elemeit. Azután együtt szabad kézzel felrajzoltuk a motívumokat, majd kezébe vette a vésőt és faragott, de ez már nem a kezdők, hanem a haladók esetében történt. Amikor annyira tudta, akkor azt mondta, én is tudom egyedül csinálni, olyan ügyesek voltak sokan közülük, akik ezt már munkahelyként is tudták folytatni, kenyeret kerestek vele. Négy-öt vésővel a táskában elindultak az anyaországba vagy tovább, és megrendelésre megfaragtak, díszítettek székely kaput.

– Soha életedben nem dolgoztál a pénzért, nem a pénz motivált. Mégsem panaszkodtál, hogy valami hiányozna. Valóban nem hiányzott semmi, vagy meg kellett elégedni azzal, ami volt?
– Erre a famíliára az volt a jellemző, hogy pénze sose volt, de soha nem éheztünk, mindig az Úristen kirendelte nekünk minden napra azt, amire szükségünk volt. Nem szerettünk grandomániás lakásokban lakni fényűzésben, hanem csak egyszerűen, én most is ebben a kicsi lakásban lakom, ahol négy leányunkat felneveltük, jól megfértünk, és továbbra is két család lakja. Azért volt így, mert azt láttuk édesapámtól, nem az a lényeg, hogy mit gyűjtsél magadnak, mert minden itt marad, csak az, amit továbbadsz, az él tovább.

 

A jelképek világa

– Palinak van egy jó mondása, amit édesapjától örökölt és idézett ez alkalommal is: „Egy álló víztükörbe dobjál bele egy kavicsot, kis körök keletkeznek, majd szélesednek a körök mindaddig, amíg az egész víztükör felületén végigmennek ezek a szép kör alakú hullámocskák, na, ez az élet. Egyszer bele kell dobni egy követ a vízbe.” Idős Haszmann Pál fiai nagyon sok jelképes követ dobtak bele az élet vizébe, de mindig úgy, hogy hűségesek maradtak ahhoz a szellemi hagyatékhoz, amit édesapjuktól örököltek, és ami a tárgyakon, az azokon megjelenített díszítéseken keresztül tulajdonképpen a magyar néplélek tükre. Ez mit jelentett számotokra?
Haszmann Pál: Édesapám azt mondta, van nekünk drága szép írott, olvasott, beszélt anyanyelvünk, és van tárgyi anyanyelvünk, ezt el kellene sajátítani, a jelképek üzenetét megtanulni. Fontos azok sorrendje is, mint például a templomaink mennyezetén a kazetták elhelyezése, mert tudni kell, mikor melyik rézsűs ablakon süt be a nap, melyiket világítja meg. A tárgyi anyanyelv a festett bútoranyagon, a fejfákon, a tarsoly­lemezeken, mindenhol olvasható. Azt mondta édesapám, egyszer nektek kell elsajátítani ezek jelentését, mert tanítani csak azt lehet, fiam, amit az ember megtanult. Ha te elsajátítottad és tudatosodott benned, és abban te hiszel, akkor jó szívvel, jókedvvel adod tovább.

A fejfák, kopjafák, fejtől való fák, zászlós kopják is mind üzennek. A férfi fejfa kihegyesedett kúpban végződhet, idős embernek rövid nyakkal, ha az élet fiatalkorban elrabolta, akkor hosszú nyakkal faragjuk. Rajta van a székely kereszt, a föld, a nap jelképe, az oroszlán, a jó Isten, az erő, a hold, a szülőanya. A koronában végződő fejfa székely nemesi családoknak járó, a buzogányban végződő pedig katonaembernek. A legősibb formák között ott van az emberábrázolású fejfa is. Feje, törzse és lába van a fejfának.

 

Lajos mindig javít és restaurál, ezúttal egy öreg kútnak készít új fedelet

 

– Ahogy a faragott tárgyak jelképei üzennek, a festett bútoroknak is megvannak a jelképeik. A kelengyés ládára is ráfestettek jelképeket, hogy azt a férjhez menő lány vigye magával. Ezeket is tanultátok, tanítottátok, és jelenleg is tanítja Jóskának az egyik lánya. Milyen belső tartalmakat rejtenek ezeknek a ládáknak a jelképes rajzolatai?
– A festett bútorok világát megelőzi az ácsolt szuszékok, mértani díszítéssel készített bútordarabok időszaka, majd a különböző stílusirányzatok hatására alakul ki a festett bútoranyag, ami nem szász, nem nyugati közvetítéssel érkezett. A kelengyés láda egyértelműen az asszony ládája. Ülhetett rá bárki, de felnyitni senkinek nem szabadott. Az asszony abban tartotta a titkait, talán leánykori szalagját, pántlikáját, egy-két levelecskét. A férfi szeme abba nem volt, amit keressen. Az asszony bezárta, de a kulcs benne volt, hogy éberen tartsa a vágyakozást a két ember között, a két nem között. A láda bent van a házban, egy láda, kettő, három is akár, gazdagabbaknak több, bőségesebben megpakolva, szegényebbnek egy vagy kettő, de számára pont olyan drága volt, mint aki öt ládával ment férjhez, és a falun végighordozták az ő kelengyéjét, ágyastul, mindenestül, bölcsőstül.

A ládának három világa van: felső, középső és alsó. A középső világ a miénk, az, amit a bútorfestő jó szaktudással ráfestett, rápingált, ahogy mondták. Rendszerint három kazettára osztja, két szimmetrikus kazettára, középen a barokkos vonalvezetésű kazettán kiteljesedik egy életfa, a másik két kazettában a bomló szegfű, a gránátalma, amelyben millió­nyi mag van, a termékenység üzenete. Az alsó világban a kígyó van, de a kígyó nem jelentett rosszat, az csak a mai ember tudatában jelenik meg mint rossz. A gonosz mindig alulról jön, és azért kellett a kígyót odafaragni, hogy tartsa távol a gonoszt, amely a pincéből jöhet és kárt tehet a családnak. A tulipán, a liliomok sok változata, a rózsa, a szegfű, a bomló szegfű mind a miénk. A ládák színvilága ezektől élénk, derűs. A ládát minden ünnepre rendbe tették, súrolgatták, sokszor a festék is kopott emiatt. Ebben tartotta az asszony a kézimunkáit, a fehérneműjét, lepedőjét, törülközőjét, és sosem vált meg tőle, akármilyen nagy baj érte a házat. Tűzvészkor is kimenekítették az asszony ládáját, amelyben ládafia is volt, abban tartotta a kis pénzecskéjét, amit zsugorgatott, gyűjtögetett, és abból a férfiember nem vehetett el.

 

A jövőláda kulcsa

– Az már látszik, hogy a család apraja-nagyja részt vesz abban a munkában, amelyet ti életvitelszerűen folytattatok annyi évtizeden át, és remélhetően ez így is marad nemzedékeken keresztül, mert minden bizonnyal senki nem érezheti a családon kívül annyira magáénak ezt a múzeumbirodalmat minden szellemi hozadékával együtt, mint ti. De ha a történelem úgy hozná, hogy mégis az egész gyűjteményt, amely itt van a múzeumban és a szabadban, az ide telepített székely házakkal, a festett bútorokkal, a régi vaskályhákkal, a történelmi mezőgazdasági gépekkel, a rádiógyűjteménnyel, a méhkaptárakkal, a székely temető kőemlékeivel, a könyvtárral, a kortörténeti dokumentumként őrzött okmányokkal együtt be kellene csomagolni egy kelengyés ládába, kinek adnád át legszívesebben ennek a kulcsát?
– Egyértelműen a székely-magyar közösségnek adnám át, amelynek tagjai a családunk utánunk jövő tagjai is, akik ma ezt az örökséget továbbviszik. Az ember élete véges, mi erre fel vagyunk készülve. Pillanatnyilag Orsika, a lányom az, aki a néprajztudományban egyre mélyebbre ássa magát, de a család többi tagjai is arra törekszenek, hogy ennek az intézménynek a hírnevét, a tárgyi és szellemi anyagát megőrizzék és bővítsék, az intézményi elvárásnak eleget téve végezzék a mindennapi munkájukat. Mi most már nyugodtak vagyunk, mert jó kezekbe tettük le, s majd amikor, nagyon jelképesen, össze kellene csomagolni és egy nagy, hatalmas kelengyés ládába rakni mindent, akkor azt a székely-magyarság cipelje arra a biztonságos helyre, amely nem lehet más, mint a jelenleg is meglakott terület.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 688
szavazógép
2021-04-08: Közélet - Demeter J. Ildikó:

Idén sem lesznek Szent György Napok

Mindenki, a városvezetés is azt szeretné, hogy ismét legyenek rendezvények, teljen meg élettel a főtér és a többi helyszín is, ám a járványhelyzet ezt nem teszi lehetővé – jelentette ki Antal Árpád csütörtöki sajtótájékoztatóján.
2021-04-09: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Színház
HÁROMSZÉKI TÁRSULATOK KÖZÖS PRODUKCIÓJA. Hét fiatal erdélyi költő és hét sepsiszentgyörgyi színész találkozásának eredményeképpen készült az Aritmia.doc című előadás, mely elsősorban a fiatal nemzedéket próbálja megszólítani a magyar költészet napja alkalmából.