Kincsesbánya a falu, állíthatjuk, ahol csak az nem tud bányászni, aki nem ismeri a települést, avagy talentuma nem segíti abban, hogy szóra-emlékezésre késztesse interjúalanyát. Így járt e sorok írója is szülőfalujában, Árkoson. Jött a hír ugyan, hogy „nagy gyűjtő a fiatalember”, de valójában csak akkor sikerült meggyőződnünk erről, amikor szabályszerűen meghívattuk magunkat lakására. Nyáguly Mátyás már örökölt házából is kuriózumot varázsolt, van benne bőven fémből és fából készült tárgyi gyűjtemény, régi órák és szerkezetek egész sora, okmánygyűjtemény, polcnyi értékes könyv.
Magyarázat nélkül mit sem érnek
Minden gyűjteményhez magyarázat szükséges, ilyenek a fényképfelvételek is. E sorok írójának ezek bizonyultak, mondhatni, ritkábbnak s így felette értékesnek, többségük ugyanis helyi, a megsárgult és újabb felvételek mindenike dokumentumértékű, és a gyűjtő lakóhelyéhez, Árkoshoz kapcsolódik.
– Eddig mintegy négyezer fotót sikerült lemásolnom – mondta Nyáguly Mátyás –, ezeken olyan személyek ismerhetők fel, akikről jócskán megfeledkeztek a ma élők, fénykép ritkán készült róluk. S ugyanez a helyzet a kuriális épületekről készült felvételekkel és azokról, amelyek még őrzik az egykori hagyományos helyi építészet formakincsét, jellemzőit. Mindig érdekelt a falu múltja és a régi történetek. Járt a fejemben, hogy mi lenne, ha a falu fellelhető fényképeit egy helyre gyűjtenénk, egy kincsesládába helyeznénk. Ez az ötlet nem is olyan rég öltött formát a virtuális tér segítségével. Célom, hogy minél több kép gyűljön össze, minél több régi arcképet ismerhessen meg a közösség majd egy leendő Árkos Albumban. Gyűlnek a fotók, iskolai tablók, lencsevégre kapott pillanatok katonáinkról a kicsi magyar világból, a múlt század színjátszóköri előadásairól. Háborús történeteket ismerhettem meg a leszármazottak jóvoltából, írásos emlékek is előkerültek a falu agráréletéből.
Szenvedélye a gyűjtés
– Bár Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, mégis őseim házát, ezt a települést tekintem otthonomnak, úgy érzem, hazaérkeztem. Őseim ugyanis anyai ágon hat nemzedékre visszamenőleg ebben a házban születtek és éltek, legkorábbi, 1830-ból való birtoklevelüket gondosan őrzöm. Amikor feleségemmel Árkosra költöztünk, felújításra-javításra szoruló öreg birtok fogadott, de az igazi értékek a padlás poros-pókhálós zegzugaiban, a pincében, a roskadozó tornác satupadja alatt rejtőzködtek. Minden ódon tárgyat megtakarítottam, leltárt készítettem, s elkezdtem a nyomozást: faggattam a még élő idős rokonokat, lejegyeztem a gyerekkoromban hallott családi történeteket. Sokat nyomtak a latban, hogy félig-meddig megszületett a Nagy család családfája is az 1700-as évekig visszamenőleg. Előkerült dédapám diplomája, leszerelőlevele az első világháború idejéből, érdekes dokumentumok, földvásárlási bizonylatok a monarchia korából, tábori levelek, egyházi énekek kottái. A második világháború alatt a mi pincénk rejtette a református egyház összes könyvét, kegyszereit, melyek a vész elmúltával újra visszakerültek a parókiára.
Ahogy bővültek kincseim, egyre inkább kedvet kaptam, s a családi ereklyék mellett gyűjteni kezdtem a háborús jellegű tárgyi ritkaságokat, történeteket. Azóta, amerre eljárok, mindenünnen igyekszem valami kincset szerezni, ha egyebet nem, legalább egy régi adomát, ízes történetet. Zsenge koromtól szenvedélyesen szeretem a fúvószenét, a katonanótákat, s mára sikerült összegyűjteni több mint hatszáz katonanótát és magyar katonai indulót. Sajnos, nincs zenei képzettségem, segítségre szorulok, ugyanis sok-sok nóta dallama a fejemben van! Bízom benne, hogy egyszer összehoz a Fennvaló egy, e témában megszállottal, s élővé varázsolja a halott szövegeket.
Lélek-lélek, de miből élek?
Interjúalanyunk felesége, Nyáguly Noémi különleges ízű forró teával kínál. Az egykori Kós Károly-szaklíceumban végzett varrónőként, majd önképzéssel, sok-sok egyedi viselet elkészítésével szerzett szakmai tapasztalatot. A legjobban a népművészeti ruhadarabok, a viseletek vonzották, mint megtudtam, maga varrta saját menyasszonyi ruháját is. Kizárólag autentikus és eredeti anyagokból varr székely ruhát, Bocskai-viseletet, parasztinget, lovaglónadrágot, készíti a környező régiók táncos népviseleteit. Sajnos, a járvány miatt az utóbbi évben nem kapott megrendelést, de ő varrta a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor, az uzoni Tatrangi Sándor Alapítvány és a stuttgarti magyar tánccsoport népviseleteit.
Férje egyfajta háromszéki gyarapító akaraterővel megkezdte kertjük felújítását, újabb gyümölcsfákat telepített, feljavította a termőtalajt. Próbálkozik saját szükségletüket szolgáló vetemények termesztésével.
– Az idén epret és fokhagymát ültetek, és tervemben van egy nagyon igényes gyógygomba termesztése, remélem, sikerülni fog. Valamikor megfogadtam, hogy a puskán kívül más fanyelű szerszámot nem veszek a kezembe, de igazuk volt a régi öregeknek: „fiam, a semmiből csak semmi lesz!” Orbaiszéken hallottam: élt egyszer egy szegény házaspár, már az sem volt, amit enniük. Elhatározták, hogy ez így nem élet, lefekszenek s többet fel sem kelnek. Így is tettek, várták a halált a szalmazsákon. Másnap megszólalt az ember: gyere, feleség, keljünk fel s tegyünk tovább valamit, mert étlen még meghalni sem lehet!
