Időutazás

2021. április 28., szerda, Kármentő
Nagy B. Sándor

Még húsvét előtt történt, hogy egy napon katonai behívóm érkezett. A család vette át, s nagyot néztem, amikor megkaptam. Egy pillanatra ugyanazt a dühöt és félelmet éreztem, mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor minden sorozás előtt hasonló levél érkezett, én pedig minden erőmmel tiltakoztam, újabb és újabb egyetemekre felvételiztem, magánegyetemekre iratkoztam be, hogy a bakaságot valahogy megússzam. Aztán végül mégis bevállaltam (hogy miért, az egy másik történet).

Szóval rossz érzés volt ez a behívó is, annak ellenére, hogy sejtettem, semmi komoly következménye nem lesz, írta is a papíron, hogy ha az országban béke van, nem lehet szó sorozásról, mozgósításról, katonai táborról. Akkor vajon miért kell jelentkeznem? „Behívó parancs” – állt a papíron, s olvasni is rossz volt, mert felrémlett előttem az az időszak, amikor a vécére is csak parancsszóra mehettünk. Valószínűleg „tisztázni akarják a katonai helyzetet”, eljátszani, hogy milyen fontosak vagyunk mi az országnak, mennyire számontartanak bennünket, milyen komolyan végzi a dolgát a nemzetvédelmi minisztérium. Lám-lám, az én tartózkodási helyemet is felkutatták, pedig többször is lakcímet változtattam, mióta katona voltam, más városban, más megyében élek.

Ímmel-ámmal összegyűjtöttem a szükséges igazolásokat, munkahelyit, orvosit, fénymásolatot a diplomáról, katonakönyvet... Utóbbit alig találtam meg. Titkon reméltem, azért hívnak, hogy végleg leszereljenek, hisz egy kor után a tartalékos katonaság is véget ér. Csigavér – mondtam magamban a kapuban, de szorongva léptem be.

Az udvar, a portásfülke, az épület, a berendezési tárgyak, az illat – minden ugyanolyan volt, mint amikor utoljára hasonló épületben jártam. Pedig az nem most volt, ráadásul pár száz kilométerrel odébb. Egy kis szoba, közepén asztal, a két oldalán egy-egy szék. Egyik oldalon a tiszt, akinek a rangjelzését nem ismertem, mert „a mi időnkben” nem ilyenek voltak még, vele szemben egy másik tartalékos katona diktálta az adatait. Két szék volt még a helyiség két sarkában, a várakozóknak. Más bútor, berendezési tárgy, dekoráció semmi. Ez egy olyan világ, ahol csupán a legszükségesebb dolgok számítanak, ami ezen túlmutat, felesleges. Egy golyóstoll, egy ceruza, egy radír. Miért lenne kellemesebb, otthonosabb ez a hely, csak elterelné a figyelmet a lényegről.

A tiszt barátságos volt, kedélyesen elbeszélgetett velem minden papírról, amit elé tártam, személyesebb hangvételű megjegyzéseket is tett a koromra vonatkozóan. S látva, hogy nyitott vagyok a párbeszédre, magáról is mesélt. „Valami transzmisszió, rádió, ilyesmi?” – kérdezte az egykori alakulatom számából ítélve. „Hol volt katona? Adja Isten, hogy ez a papír is ugyanolyan szépen megsárguljon, mint ez a másik. Normál esetben nem fogunk többet találkozni, de sosem lehet tudni...” Ha valami történik, náluk kell jelentkeznem, két napon belül. A diplomám különös hatással volt rá. Forgatta, s közben ilyeneket mondott: „Nekünk nem nagyon van ilyen, tudja? Jó, hogy elhozta, betesszük a többi közé. Itt van nekünk egy komoly adatbázisunk magáról, és oda mindent berakunk. Az újságnál dolgozik? Mióta? S azelőtt színész volt? Teatrológus? De ennek is köze van a művészethez, nem? Én ezekről nem sokat tudok...” Őszinte volt és jóindulatú. Ahogy mondani szokták: egy tömbből faragott. Ha jobban belegondolok, ez a fajta őszinteség hiányzik ebből a mostani, közösségi hálókon szerveződő világból. Ma ritkán valljuk be, ha nem értünk valamihez, ma mindenki mindenhez ért.

És ahogy ott beszélgettünk, mintha beszippantott volna a múlt. Mintha visszarepültem volna az igenek és nemek világába, ahol fölöslegesen nem beszéltünk, nem fecsegtünk, nem próbáltunk elbújni különböző látszatigazságok mögé, mert tudtuk, hogy a valóság bármelyik pillanatban leleplezhet. Le is leplezett mindenkit.

Megkönnyebbülten és egy kis nosztalgiával távoztam, mintha megérintett volna a gondtalan fiatalság lehelete. Már nem menekültem az egykori érzésektől, inkább próbáltam felidézni azokat magamban. A félelmet, bizonytalanságot, vágyakozást, belenyugvást. A türelmet a végtelennek tűnő fagyos éjszakákon át, szélben, havas esőben és olvasztó déli napsütésben. A percek múlásának csigalassúságát... A civil életben nem szokás számolni a perceket, éppen fordítva szokott történni: időnként rácsodálkozunk arra, hogy milyen gyorsan repülnek az évek. Olyan végtelenül távolinak tűnik minden, úgy megkoptak már az emlékek, mintha nem is velem történtek volna azok a bizonyos események. Ha megerőltetem az agyam, több rég elfeledett bajtárs arca is bevillan, de hiába utaznék bárhová az országban, hiába keresném őket a közösségi hálókon, a nevükre már nem emlékszem. A valóságban már végképp elveszítettem őket.

Derűsen távoztam, pedig megtudtam, hogy 55 éves koromig behívhatnak, ha „történne valami”. Azért mégis jó érzés, hogy tartalékos katona vagyok, ez végül is azt jelenti, hogy még a fiatalok közé tartozom. Milyen érdekes, hogy a nemzetvédelem kitartóan dolgozik, folyamatosan frissülnek az adatbázisok, s közben olyan érzése van az embernek, hogy itt valójában semmi sem változik. Ha jobban belegondolunk, szomorú a helyzet, nekem mégis jól esett ez az időutazás.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 707
szavazógép
2021-04-28: Közélet - Nagy B. Sándor:

Táborral zárult a Caritas és az Osonó közös programja

2019-ben indult a Gyulafehérvári Caritas Iránytű a munka világába elnevezésű programja, amely során hátrányos helyzetű fiatalokat támogatnak. A négyéves program, melyben partnerként az Osonó Színházműhely is részt vett, a korai iskolaelhagyás visszaszorítását, a munkanélküli fiataloknak a munkaerőpiacon való elhelyezkedését és a külföldre való elvándorlás visszaszorítását célozza Maros és Hargita megye településein.
2021-04-28: Közélet - Iochom István:

Újabb csonka turistaidény Bálványosfürdőn

Általában május első hétvégéje a bálványosfürdői nyári turistaidény kezdetének az időpontja, különösen, ha az egybeesik az ortodox húsvéttal, amikor több a szabadnap. A koronavírus-járvány második évében azonban cseppet sem derűs az idénykezdés. Daragus Attilától, Torja polgármesterétől, a Kovászna Megyei Faluturisztikai Szövetség elnökétől, az országos szervezet alelnökétől érdeklődtünk: miként készülnek a vendégek fogadására, milyen szezonra számítanak a vendéglátók.