A Gazdagság egy luxushajón úszott el mellette. A Szeretet megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! – felelt a Gazdagság. – A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely a számodra.
Ezután a Büszkeség közeledett egy csodaszép hajóval a Szeretet felé, így őt is kérlelni kezdte:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál vinni engem is?
– Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni – a hajómon minden tökéletes, s te esetleg árthatnál ennek.
Így hát a Szeretet nagyot sóhajtott, s akkor meglátta a Bánatot… Őt is megkérte:
– Bánat, kérlek, vigyél magaddal!
– Óh, Szeretet – mondta a Bánat, – ha tudnád, én mennyire szomorú vagyok, s most egyedül kell maradnom a hajómon.
A Szeretet lemondóan elfordult, s ekkor megpillantotta a Vidámságot közeledni… Odaszaladt hát ismét a parthoz, és kiabálva kérlelni kezdte, de a Vidámság gyorsan elhúzott a Szeretet mellett, mert annyira elégedett és olyan boldog volt, hogy észre sem vette a Szeretetet, meg sem hallotta a kérését.
A Szeretet teljesen magára maradt, s ekkor hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere, Szeretet, én elviszlek Téged.
A Szeretet látta, hogy egy öregember szólt hozzá. A Szeretet annyira hálás és boldog lett, hogy elfelejtette megkérdezni az öregember nevét, s ez csak akkor jutott eszébe, amikor már újra biztonságban volt, de megkérdezni tőle már nem tudta, mert alig értek partot, az öreg máris tovahajózott. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért felkereste a Tudást, s kíváncsian kérdezte tőle:
– Tudás, meg tudod mondani nekem, ki segített nekem?
– Az Idő volt – felelte a Tudás.
– Az Idő? – kérdezett vissza a Szeretet. – Vajon miért segített rajtam az Idő?
S a Tudás válaszolt:
– Azért, mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos lesz a Világban, az emberek életében a Szeretet.