Szépen cseperedtek a gyerekek. A négy idősebb testvér már kirepült a családi házból, csak a legfiatalabb lányka maradt otthon a szüleivel. Olyan tízéves lehetett, amikor azzal a gondolattal állt édesanyja elébe, hogy ő szeretne világot látni, útra kelni. Az anyukája először meglepődött, aztán azt mondta, hogy annak idején, kisgyermekkorában bizony ő is elindult világgá. Messze nem jutott, mert az utca végétől visszafordult. Így lesz ez kislánya esetében is – gondolta édesanyja.

A kislány nem tudta, hogy mikor is induljon el a nagy felfedező útra. Egy esős tavaszi délután gyönyörű szivárvány jelent meg az égbolton, de olyan gyönyörű, hogy ritkán lehet ilyen szépet látni.

No – gondolta a lányka –, most kell indulnom. A szivárvány majd mutatja az utat. A gondosan összepakolt hátizsákját vállára vette. Elköszönt szüleitől, és elindult a gyönyörű szivárványos ég alatt. Ment, mendegélt, közben a szivárványban gyönyörködött. Nem is vette észre, hogy a szülői háztól már nagyon messze jár.

Útja során járt hófödte csúcsokon, járt a sivatagban, találkozott erdei manókkal is, de még a Mikulás Hópalotájába is bekukkantott. Látta a hatalmas, végtelennek tűnő óceánt, látott érdekes növényeket, állatokat. Mivel barátságos, jószívű kislány volt, mindenhol szívesen fogadták. Ellátták minden földi finomsággal.

Édesanyja közben otthon izgatottan várta haza a kislányát, de nem jött vissza estig, és még reggelre sem volt otthon. Már kezdte azt gondolni, hogy édes leánya odaveszett. Testvérei nyugtatták: Ne aggódj, édesanyánk, talpraesett kislány a mi kis testvérünk!

Minden helyen, ahol megfordult a kislány, nagyon jól érezte magát. Egy kicsit hiányzott a családja, de nagyon hamar lelkesedni tudott az új dolgokért, így mindennap új élményekkel gazdagodott.

Már a földet majdnem körbeutazta, amikor ugyanolyan gyönyörű szivárvány jelent meg az égen, mint amikor elindult otthonról.

Ideje hazamennem, hisz oly régen eljöttem otthonról, biztosan aggódnak már értem – gondolta. A kis batyuját a hátára vette, és követte a szivárványt. Nem sokáig kellett gyalogolnia, amikor észrevette az ismerős tájat, a faluszéli kis házat, a szülői otthont. Ahogy a szivárvány eltűnt az égről, szinte lehullott a földre, és szivárványszínűre festette az út szélén nyíló virágokat, a kiskertben a tulipánokat.

Ekkor az édesanyja kijött a ház elé és meglátta a legkisebb leányát. Egymás nyakába borultak, és nagy volt az örömük. A kislány a madarak vidám dalára lett figyelmes.

„Itt van május első vasárnapja, ez az édesanyák napja” – énekelték a madárkák.

A kisleány boldog anyák napját kívánt édesanyjának, és átnyújtott egy gyönyörű, a szivárvány színeiben pompázó virágcsokrot.

Aztán sokáig mesélt arról, hogy mit látott, hol járt, milyen a világ a föld másik oldalán. És csak mesélt-mesélt, és talán még mindig mesél, ha meg nem unta.