„Számomra a mozgás az az eszköz, amivel ki tudom fejezni magam”. Az udvarhelyi születésű Balázs Judith, a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínház színésze 2019-ben szerzett diplomát Kolozsváron. Bár csak tavaly ősszel csatlakozott a társulathoz, már most rengeteg tapasztalattal rendelkezik, és ami a legfontosabb: imádja a szakmáját. Judith az egyik délutáni próba előtt, egy kávé mellett mesélt a szakmájáról és persze magáról is.
– Mi volt a legnagyobb „kultúrsokk” vagy legmeglepőbb számodra, amikor Sepsiszentgyörgyre kerültél?
– 2017. augusztusában jártam itt először, amikor részt vettem a Bordás Attila által szervezett CAMP (Contemporary Artistic Movement Platform) mozgásművészeti és kortárstánc-táborban. Akkor sokat nem láttam a városból, mert szinte csak a központban voltunk és iskolákban, tornatermekben, ahol a workshop zajlott. Amikor ide kerültem a színházhoz, nem voltak itt barátaim, és a várost sem ismertem, ennek ellenére rögtön otthon éreztem magam. Talán ez volt a legsokkolóbb vagy furcsább számomra: kiszakadtam egy biztos környezetből, a megszokott életemből, eljöttem ide, és már az első napon azt éreztem, hogy itthon vagyok.
– Miért döntöttél a mozgásszínház mellett a „hagyományos”, prózai színház helyett?
– Amikor bekerültem az egyetemre, nem is gondolkodtam ezen, hiszen nem láttam mozgáselőadásokat, nem ismertem ezt a világot, mondhatni, „buta” voltam ilyen szempontból. Aztán harmadéven készítettünk öt vizsgaelőadást, amelyekből az egyikre hívásunkra Uray Péter, az M Studio alapítója is eljött, hogy rendezzen egy darabot, ez a Tavaszi áldozat lett, amelyet mozgáselőadásként valósítottunk meg. Majd egy alkalommal, amikor bejöttek a másodévesek megnézni a főpróbánkat, volt egy jelenet, ahol azt éreztem, hogy annyira tudok ezzel azonosulni, és inkább szeretném ezt csinálni. Az pedig, hogy az M Studióhoz jöttem, annak köszönhető, hogy jókor voltam jó helyen: a társulat a KaravanAct Fesztiválon fellépett a PYRO című produkcióval – többek közt – Börvelyben. Ekkor én is a faluban voltam, találkoztam a társulattal, és mondták, hogy versenyvizsgát hirdettek. Felkészültem, eljöttem Sepsiszentgyörgyre, vizsgáztam és felvettek.
– Közvetlenül előadás előtt mit szoktál csinálni, hogy felkészülj?
– Ez a felkészülés igazából közösen történik a többiekkel: mindig megvan, hogy előadás előtt mennyi idővel jövünk be, melyik részeket nézzük át. Aztán beöltözünk, sminkelünk, ismét bemelegítünk, és állunk be a helyünkre. Eleinte nehéz volt nekem kizárni a külső impulzusokat, például azt, amikor jöttek be a nézők. Aztán egy Pam Param-előadás alkalmával valami átfordult bennem, tudtam a zenére, a jelenre fókuszálni anélkül, hogy rágörcsölnék mindenre, és ezt azóta is alkalmazom.
– Mi a legnehezebb része a mozgásszínháznak?
– Eddigi tapasztalataim alapján számomra a legnehezebb, hogy az embernek oda kell figyelnie a testére és meg kell őriznie a fizikai épségét és állóképességét. Nem elég csak akkor gondoskodni magadról, amikor bejössz próbára, a mindennapi életben is figyelni kell arra, hogy mit eszel, mit csinálsz, és hogy mozogj eleget. Mivel a tested az eszközöd, nem teheted tönkre. A másik pedig, amit meg kell tanulni, hogy hol vannak a határaid. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tested jelzéseit.
– És mi a leghálásabb része?
– Nekem mindenképp az, hogy azt csinálom, amit szeretek. Nem munkának, hanem hobbinak élem meg a szakmát. Mindig alig várom, hogy bejöjjek ide dolgozni, mert igazából nem is dolgozni jövök, olyan, mintha csak élnék. Ez egy teljes életforma.
Szabó-Kádár Henrietta
