Örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több verses előadás születik mostanában a háromszéki színházakban, és ezek nem is jelentéktelenek. Fekete Vince, Szilágyi Domokos, aztán Kányádi Sándor, Farkas Árpád, József Attila verseit hallhattuk az elmúlt időszakban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum művészeinek előadásában, ezúttal pedig a legifjabb kortárs költők – André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa és Serestély Zalán – alkotásai szólalnak meg sikerrel egy nagyszabású koprodukció eredményeként. Az Aritmia.doc című előadás rendezője Kolcsár József, aki mindkét színházban játszik, az Udvartér Teátrumnak pedig igazgatója és rendezője is. Valójában egy kivételével mindegyik versműsor az ő nevéhez kötődik, és ezúttal is jó érzékkel közelítette meg azt a meglehetősen bonyolult és szerteágazó világot, ami a kortárs lírát jelenti.
Azok a nagy eszmék, célok, amelyek a különböző korokban viszonylag egységes kereteket szabtak az irodalomnak, költészetnek, a posztmodern korral darabokra törtek, a kortárs költészetbe ma minden belefér és minden együtt, mint ahogy az életünk is sokrétűvé és ezerfelé ágazóvá vált a világ változásai nyomán. Ezért aztán szinte lehetetlen kihívásnak tűnik ízelítőt adni a nézőnek ebből a bonyolult képletből. Ezúttal mégis sikerült.
Minden színész – Benedek Ágnes, Korodi Janka, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Pignitzky Gellért, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna – csak egy költőt próbált alaposan megismerni, és úgy előadni néhány versét, ahogy azt az illetőhöz leginkább méltónak találja. Így valójában a forma is szerteágazó, akárcsak a tartalom. A színpadon három különböző méretű kifutó van a közönség felé, de ezekre nem nyílik igazi ajtó, csupán egy rés, ahol bebújnak a színészek, és ahonnan reflektorfény világít a nézők szemébe. Ma már nem tárt ajtókon keresztül, csak aprócska réseken át jutnak el a költők a nyilvánosság elé, de nyomukban sugárzik a fény... Kicsit komolytalanok és szertelenek az előadók, akárcsak a költők, akiket tolmácsolnak, játékuk tele van humorral és pimaszsággal. Mintha egy olyan tornyot építenének, melyet eleve nem szabályosra terveztek, inkább romosra, itt-ott hiányosra, eleve szertefoszlóra. Rengeteg színes, fényes gondolat és érzet kápráztat, de ahogy megpróbálunk elidőzni egyik-másik mellett, minduntalan úgy érezzük, hogy életünk értelmetlenségét, világunk szertehulló darabkáit látjuk.
A zene és a film azonban egységes keretet szab a produkciónak. Bocsárdi Magor, Kónya-Ütő Bence és Fekete Zsolt ezúttal is olyan hangzatokat, ritmusokat, hangulatokat varázsol a kimondott szavak mögé, melyekben tökéletesen megfogannak, kikelnek, felnőnek, kivirágoznak a gondolatok. Komolytalan állatjelmezeikben valami olyan elemi erővel és eleganciával játszanak, mint akik tudatában vannak, hogy jelenleg ők határozzák meg tájainkon a színházi zene fogalmát. Hogy nehéz-e vagy könnyű nekik ez a varázslat, hogy pontosan mit is jelent a kortárs színházi zene, abból a közönség nagy része csak annyit érzékel, hogy egyre több számára ismeretlen hangszer, zenegép kerül fel a színpadra, és ezekből egyre szokatlanabb hangok, zörejek, ritmusok szólalnak meg. Mi más illene jobban a kortárs költészethez?
A videoanyagok operatőre és vágója, Dobondi A. Lehel is nagyszerű munkát végzett. Ha az elhangzó gondolatok, a színészi játék vagy a zene nem volna bőségesen elég ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket, akkor a háttérre vetített képeket is nézegethetjük. Valójában önkéntelenül is elkezdünk ezekre figyelni, a mozgókép vonzza a tekintetünket, és ahogy felfedezzük a lassított felvételeken az elhangzó versek szerzőinek vonásait, egyre tudatosabban figyelünk arra, hogy melyik vers kihez tartozik. A rengeteg közeli kép, a szemek, arcok, kezek általában csak részleteket mutatnak az egészből, így folyamatosan felcsigáznak, de nem elégítik ki a kíváncsiságunkat: vajon hogy nézne ki egészében az arc, a mozdulat, vajon mosoly-e az a száj sarkában...?
Valójában az egész előadásra jellemző ez a fajta titokzatosság. Sok mindent megmutat, kimond, de sok mindent el is rejt a nyilvánosság elől. Nevetünk, de megható mélységekben is járunk, nagyon izgalmas személyiségeket vélünk felfedezni a szavak, képek mögött, de mielőtt jobban megismerhetnénk őket, visszavonulnak. A játék tele van meglepetésekkel, sosem tudhatjuk előre, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Tárt szemekkel és tárt szívvel követjük a történéseket, de alig tudjuk befogadni a színpadról áradó rengeteg információt. A színházhoz szokott néző számára néhol kissé esetlennek tűnnek az ötletek, de egyértelmű, hogy mindez azért van ilyen lazára véve, hogy előtérben maradhassanak a szavak. Többnyire csak arra szolgál a játék, hogy elválassza egymástól a gondolatokat.
És valójában mégis minden összetartozik ebben az előadásban. Nagyszerű, ahogy egymásra talált ez a rengeteg ember, és valami igazán rendkívülit alkottak közösen, jól kiegyensúlyozott erőviszonyok között. Annyi szokatlan dolog történik manapság, hogy nem könnyű meglepni a nézőt, általában az egyszerű ötletek szoktak a leghatásosabbak lenni. Ezúttal is ez történt. Minden résztvevőtől csupán apró gesztusokat kért a rendező a munkájához, és végül elsöprő erejű, minden szempontból mai összművészeti alkotássá nemesült a produkció.
