A kézdivásárhelyi színházban még nem készült mesejáték. Már ezért is üdvözlendő az Udvartér Teátrum A kétbalkezes varázsló című gyermekelőadása, mely Békés Pál meseregényéből készült Daczó Zádor rendezésében. A regényt először maga a szerző írta át zenés mesejátékká még 1983-ban, megjelenése évében, aztán rádiójáték is készült belőle. Eredeti zenéjét Berkes Gábor szerezte, de azóta többen is új zenét írtak hozzá, Kézdivásárhelyen is ez történt, ezúttal Daniel Ardeleanu volt a zeneszerző, aki nem mellesleg játszik is az előadásban.
Békés Pál regénye valójában egy varázsló és egy kisfiú, egy felnőtt és egy gyerek barátságának a történetét meséli el, akik mindketten tiszták a maguk módján, mindketten hisznek a mesében. A gyermekszereplők bevonása a hivatásos színészek közé azonban mindig felvet egy sor problémát, ezért ritkán szokták bevállalni a színházak, az Udvartér Teátrum előadásában is felnőtt színész játssza a kisfiú szerepét. Aki ráadásul nő, Pascu Tamara. Így aztán a Lung László Zsolt által alakított kétbalkezes varázsló bemutatkozása után kissé meglepődik a néző, amikor meglátja a „kisfiút”, és még inkább zavarba jön, amikor kiderül, hogy a színésznő nem is próbál fiút játszani. A manapság oly divatos genderelméletekre gondolunk, és arra, hogy vajon hogyan fogadja ezt majd a céhes város közönsége.
Azonban felpörög az előadás, és csakhamar elszáll minden aggodalmunk. A színésznő tökéletes gyermekké változik, társai mesehősökké, az előadás pedig magával ragad kicsiket és nagyokat egyaránt. Mai, de könnyen befogadható, élvezhető, szerethető. És ha akadna olyan felnőtt a nézőtéren, akit mégsem győzne meg ez a fajta gyerekesség, neki a humor segíthet a befogadásban. Vagy a zene, mely nagyszerű, vagy kiválóan éneklő színészek. Időnként a nézőket is bevonják a játékba, de egy pillanatig sem érezzük ezt bántónak, kényelmetlennek, nem gázolnak bele az intimitásunkba.
Mivel nagyobb a szereposztás, mint amennyi rendelkezésre álló színésze van az Udvartér Teátrumnak, egyes színészek több szerepet is alakítanak, de ez sem zavaró. Értjük és megértjük a helyzetet. A zeneszerző alakítását is elfogadjuk, valójában tényleg nem lóg ki a sorból. Valami olyan szerénység és művészi alázat sugárzik ismét erről a színpadról, ami az apró hibák és hiányosságok ellenére szimpatikussá teszi számunkra ezt a produkciót is. Van, aki nagyszerűen,vagy ismét nagyszerűen alakít, látunk egy sor fantáziadús színészi és rendezői megoldást, azonban becsúszik néhány hamis hang is a játékba, és időnként túl kiszámíthatónak tűnnek a párbeszédek.
A díszlet tökéletesen megidézi a lakótelep sivárságát, de a mesevilág átláthatatlan, kiismerhetetlen titokzatosságát is. Kitágul benne a tér és idő, hatalmas területeket tudnak bejárni benne a szereplők anélkül, hogy megunnánk, szükségét éreznénk a változásnak. Mintha egy adott ponton kissé vontatottnak éreznénk az előadást, mintha már-már fárasztóvá válna a kicsiknek a kiállandó próbák szövevénye, de aztán felgyorsulnak az események, és egyenes úton haladunk a végkifejlet felé. Jól játszanak a fényekkel, színekkel, füsttel, árnyékokkal, és néhol mintha egy kissé megható is lenne a történet.
Talán azért, mert jólesik felfedezni magunkban a csodára vágyó gyermeket. Mert rég nem hiszünk már a mesékben, de ilyenkor rádöbbenünk, hogy milyen nagy szükségünk is volna arra, hogy higgyünk. Mert mi más adhat értelmet az életünknek, mint az a hit, hogy a világ legfárasztóbb, legunalmasabb eseményeiben is ott lapulhatnak a csodák, hogy a dolgokhoz való hozzáállásunk alakítja számunkra a világot olyanná, amilyennek látni szeretnénk. Igen, valójában tőlünk függ, hogy tudunk-e örülni, boldogan élni, a játék, a derű a legszörnyűbb helyzeteken is átsegít.
Olyan szempontból is gyermekbarát volt ez a produkció, hogy üdítően hatott az űrlények és transformerek harcairól szóló rajzfilmek világán szocializálódó gyermeki lélekre. Itt végre igazán emberszámba vették a kicsiket, nem ordítoztak nekik, és nem beszéltek hülye hangon, nem próbáltak félelmet kelteni bennük különböző effektusokkal. Csak ez a genderdolog okozott némi fennakadást az értelmezésben... Aztán eljött a pillanat, amikor Éliás Tóbiás elnyerné a királylány kezét, és ő egyszerűen kijelentette, hogy nem veheti feleségül I. Badar lányát, mert ő kislány. Ennél egyszerűbben nem is lehetett volna. Miért is ne lehetnének a lányok is hősök egy varázstörténetben?
Végül is megállapíthatjuk, hogy A kétbalkezes varázslóhoz foghatóan komoly vállalása még nem volt Daczó Zádor rendezőnek, de minden szempontból figyelemre méltó előadást hozott létre. És ha már a címnél tartunk, az is tetszett, hogy nem szuperhősalkat a főszereplő, ami azt sugallja a gyermekek számára, hogy a kétbalkezesek is lehetnek szerethetőek, sikeresek. Hogy az élet tele van hétköznapi hősökkel, csak szemünk kell legyen ahhoz, hogy észrevegyük őket. Hogy a világ a maga hibáival is kerek és csodálatos.
