Hogy, hogy nem, egyszer a király bevetődött a szegény emberhez, megtraktálta azt is, pedig nem is tudta, hogy kit tisztel azt asztalnál. Amíg ettek, eddegéltek, sok mindenről beszéltek, s többek közt azt találta mondani a szegény ember, hogy: hej, ha én király lehetnék! A király semmit sem szólt erre, csak mosolygott magában, aztán megköszönte a vacsorát, elbúcsúzott, hazament, és ott egyszeriben megparancsolta a katonáknak, hogy menjenek el a szegény emberért, s amikor alszik, hozzák el a palotába, fektessék az ő ágyába.
El is hozzák a szegény embert a katonák, belefektetik a király selyemágyába. Hej, édes Jézusom, bezzeg ámult-bámult a szegény ember reggel, amikor felébredt a selyemágyban, melynek a fája is színarany volt! Gondolkozott, tűnődött magában, ugyan hogy került ide; hol lehet, talán bizony a fényes mennyországban? Na, nem sokáig töprenkedett, mert egyszerre csak bejöttek az inasok, földig hajoltak előtte, s kérdezték nagy alázatosan:
– Mit parancsol, felséges királyom?
De még csak most ámult-bámult igazán a szegény ember! Mondta is az inasoknak:
– Nem vagyok én király, mit beszélnek kendtek?
– De bizony, király kigyelmed! – erősítették az inasok. S addig mondták, addig esküdöztek, hogy a szegény ember csakugyan elhitte.
– No, ha király vagyok – mondta –, híjjatok be tizenkét hajdút.
Az inasok kiszaladtak, s egy szempillantás múlva ott állott előtte a tizenkét hajdú.
– Mit parancsol, felséges királyom? – kérdezték a hajdúk.
– Azt, hogy ezekre az inasokra húzzatok jó huszonötöt.
A hajdúk tüstént lekapták az inasokat a húsz körmükről, s olyan huszonötöt hegedültek rájok külön-külön, számozatlan, hogy csak úgy porzott a bugyogójuk. Hát most már igazán elhitte a szegény ember, hogy ő király. No de csak egy napig tartott a királysága, pünkösdi királyság volt az, mert este, ahogy elaludott, a király szépen hazavitette a szegény embert, s másnap reggel megint csak az ő szalmazsákos ágyában ébredt fel.
Ahogy felnyitotta a szemét, rátámadt a felesége, szidta, mint a bokrot, mert egész éjjel s egész nap oda keringett.
– Hol járt kend?! Mit csinált kend?! Mindég csak lopja isten áldott napját!
– Hohó, feleség – rikkantott a szegény ember –, úgy nézz rám, hogy én király vagyok!
– Megbolondult kend?!
Szó szót adott, cudarul összevesztek, s a ház elé csődült az egész falu. Éppen akkor ért oda a király is, mert nem volt nyugvása: látni akarta, hogy mit csinál a szegény ember az egynapos királyság után.
– Hát ti mit veszekedtek? – kérdezte a király.
– Jaj, csak hallgasson ide, lelkem – fogta meg a szót az asszony –, megbolondult az uram. Azt hiszi, hogy ő a király.
– Hiszen az volt egy napig –  mondta a király –, hanem az igazi – az én vagyok! No, ne veszekedjetek, jertek az udvaromba, nem lesz ott semmiben fogyatkozásotok.
Kétszer sem kellett, hogy ezt mondja a király, a szegény ember a feleségével az udvarba költözött, s bezzeg többet sóra, fára nem volt gondjuk, olyan úri módon éltek, akár egy gróf s egy grófné. Hanem az úri módot nem becsülték meg, többet költöttek, mint amennyi kijárt a királytól. Egyszer erre, másszor arra kérték a pénzt, de a király megsokallotta, s azt mondta a szegény embernek:
– Hallod-e, te a Dárius kincsét is elköltenéd. Ha még egyszer pénzért jössz, ebrúdon vettetlek ki az udvaromból.
Hm, ez aztán magyar beszéd volt! Hanem a szegény ember sem esett a feje lágyára.
– Megállj, király – mondta magában –, azért mégis megnyitom az erszényedet! Fogta magát, s elküldte a feleségét a királynéhoz, hadd mondja neki, hogy az ura, mármint ő, meghalt, adjon pénzt, mert nincs, amin eltemesse. Föl is megy az asszony a királynéhoz, keserves jajszóval elmondja, hogy meghalt az ura, s miből temettesse el, jaj-jaj, mikor egy rézgarasa sincsen! A királyné megszánta, s adott neki egy jó csomó pénzt, de egy-két nap múltán ez is el­fogyott.
Akkor meg a szegény ember ment a királyhoz, s ő meg azt mondta, hogy meghalt a felesége, s nincs, amin eltemettesse. Sírt, mint a záporeső, s a királynak úgy megesett a szíve rajta, hogy ő is adott egy marék aranyat. Alighogy kimegy a szegény ember, jön be a királyné, s mondja az urának:
– No, a te szegény embered meghalt.
– Már hogy halt volna meg! Ebben a pillanatban ment ki innét. Nem ő halt meg, hanem a felesége.
– De bizony a szegény ember halt meg! Hiszen nálam volt a felesége, s adtam is neki pénzt, amin eltemettesse.
Szépen összekapott a király meg a királyné, s hogy nem tudtak egymás közt igazságot tenni, lesétáltak a szegény ember szállására, hadd lássák, melyik halt meg valóképpen. De a szegény ember megérezte a sáfrány illatát, s leste az ablakból, hogy jön-e a király. Amint megpillantotta, nagy hirtelen gyertyákat gyújtott, ő is meg a felesége is lefeküdt a földre, gyászfekete lepedővel beterítették magukat, a gyertyákat a fejükhöz állították, a szemüket behunyták, s úgy feküdtek, mint az igazi halottak. Bemennek a szobába a királyék, nézik, nézik a halottakat, a királynénak még a könny is kicsordult a szeméből.
– Látod, látod, mind a kettő meghalt.
– Az ám – mondta a király. – Csak azt szeretném tudni, hogy melyik halt meg elébb. Egy zsák aranyat adnék annak, aki nekem ezt meg tudná mondani.
De bezzeg felugrott erre a szegény ember.
– Én haltam meg elébb, felséges királyom!
Nagyot kacagott erre a király, mindjárt méretett a szegény embernek egy zsák aranyat, de többet nem is tartotta az udvarában.
– Csak eredjetek haza isten hírével – mondta nekik –, boldoguljatok, ahogy tudtok!
Hiszen boldogultak is. Annyi földet vettek a zsák aranyon, hogy ők lettek a legnagyobb gazdák a faluban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.