A nagy világjárvány előtti év őszén a kökösi Gábor Áron Általános Iskolába kaptam kinevezést a II., III. és IV. osztály magyar tanítójaként. Akkor még nem láttam át, hogy mily csodás áldásban fogok részesülni. Eleinte minden hatalmas kihívásnak bizonyult, tehernek éreztem az adott helyzetet, amit oly módon igyekeztünk átvészelni, hogy az együttélés sokrétű szabályait tanuljuk. Találkozásunk első napjától kezdve meghirdettem a testvéri együttműködés gondolatát. Tanítványaim körében legutóbb a húsvéti kényszervakáció után észleltem egymás iránt tanúsított baráti megnyilvánulásokat. A mértékegységek tanulása közben két harmadikos kislányom a saját maga által sütött briósokkal kedveskedett osztálytársainak. Mindezt olyan figyelmességgel tették, hogy – az osztály kis „bicebócájának” születésnapján – ünneppé varázsolták egyhangú hétköznapunkat. Boldogság számomra, hogy tanítványaim egyre inkább türelemmel és megértéssel viszonyulnak a szóban forgó kisfiúhoz.

A Szentlélek ünnepe (pünkösd) előtti napokban egyik negyedikes kislányom rajzversenyt hirdetett meg Virágok címmel, amelyre a három évfolyam minden tanulója benevezett. Kérésemre nyilvános értékelést tartottunk. Egy munka nagyon kitűnt a többi gyermekrajz közül. Örömmel és nagy lelkesedéssel csodálkoztunk rá, hogy e gyönyörűséget e nehéz sorsú kisfiúnk készítette, aki képtelen az érthető verbális vagy írásbeli kommunikációra. Egy megrokkant háztetőből kinövő színes virágot rajzolt. Öröm volt felismernünk felemelkedési vágyát, reménységteljes álmodozását és életkedvét. A csodálatos munkák kiértékelését követően a rajzpályázat szervezője kiosztotta az általa készített egyéni, jól megérdemelt díjakat.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a mostani gyermekközösséget is sajátomként szerethetem.

Jakab Anna