Barátos szülötte, aki életét, élete java részét Marosvásárhelyen mint Zolcsák Sándor (1934–2016) házas- és küzdőtársa élte végig. S ha három szóba akarnám foglalni ennek az életnek a legfőbb lényegét, az egyik szó ez lenne: titkok, a másik: küzdelem, s a harmadik: küldetés.

A titkot édesanyja és az általa elveszített szülőföld, a szibériai Omszk, az ottani homályba burkolózó, soha meg nem ismert, magukat a magyarságot is ősrokonoknak tudó felmenői, s ezáltal: a ki vagyok én rejtélye jelentette. Akiket azzal, hogy az ott első világháborús hadifogoly édesapja édesanyját feleségül vette, és elhozta haza, örökre elveszített a kifordított időben, az ottani embertelenné vált szovjet világban.

S a küzdelem… Igen. Küzdő, harcos élet volt az övé. Azoknak a korunkban már ritkának mondható művészeknek a sorsát vállalták férjével együtt, akik megpróbáltak alkotómunkájukból élni. Így lett vállaltan küzdelmes az útjuk. Ha ehhez hozzávesszük a kort, a romániai kommunizmus szellem- és lélekbilincselő korát, ez a vállalás szinte a lehetetlen vállalása volt – főleg az igaz művészeknek, az alkotómunkának elkötelezett embereknek, akik nem álltak be a hatalom ajnározói közé. Így vált életük nehéz küzdelemmé, jég hátán megélt életté. S ez a küzdelem sokszor az alkotómunkát is majdnem lehetetlenné tette, a mindennapok nehézségei: műteremépítés, iparművészeti munkák, a család fenntartása – kötötték le erejének jó részét.

És a küldetés. Porzsolt Borbála küldetésnek tekintette az alkotómunkát – gyötrelmek közepette teljesített küldetésnek. Nagy, népének, sorsközösségének elkötelezett tehetség volt ő, akiben óriási sorslátomások születtek, vetültek bele legnagyobb műveibe (Vászonfehérítők, Kőműves Kelemenné, Eurüdiké).

És sokszor harcot kell vívnia az idővel, lehetőségeivel, hogy ezeket fesse, festhesse, hogy teremtő képzelete látomásait kivetíthesse a vásznaira. Asszonyfeladatait, családfenntartó munkáját végzi, iparművészeti értékű használati tárgyak tömkelegét tervezi, vitelezi ki, s csak alig-alig ad a sors lehetőséget arra, hogy küldetéses feladatának, festészetének éljen.

Innen a műveiből is kisugárzó fohász. Istenem, adj erőt és lehetőséget, hogy tudjam végezni a munkámat! Tudjam teljesíteni tőled kapott feladataimat. Ezt a sorsot, önmaga sorsát fájdalommal fejezi ki Én és a munkáim című képe. A háttérben a munkák, az élükre állított képek halmaza, s a festőállvány az üres vászonnal, s elöl egy síró nőalak, önmaga, az alkotó, leejtett balkezében az ecsettel…

Ez volt ő! Drága Borika, nyugodj békében!