A központi hatalmak 1918 őszén – a katonai összeomlás idején – szinte varázsütésre wilsonistává váltak, s az önrendelkezés eszméje, valamint az annexiók nélküli, méltányos békeszerződések hí­veinek mutatták magukat. Ennek oka nem valamiféle világnézeti fordulat volt, hanem annak felismerése, hogy a francia és brit követelésekhez képest, amelyek a legyőzött államok szigorú felelősségre vonására épültek, Woodrow Wilson amerikai elnök békeprogramja – az 1918. januári „14 pont”, a februári „négy alapelv”, a júliusi „négy célkitűzés” és a szeptemberi „öt részlet” – kimondottan előnyösnek tűnt. Ezek ugyanis az egyetemes igazságot, a népek és nemzetek érdekeinek kölcsönös és méltányos tekintetbevételét, valamint a nemzetközi együttműködést kívánták megtenni a háború utáni politikai rendezés alapjául.
 

Amerikai álláspont

Ám időközben az amerikai álláspont is változott, s immár Washington is elismerte a Monarchia népeinek önálló államaik megalakításához való jogát. Ahogyan Robert Lansing külügyminiszter fogalmazott a Bécsnek címzett október 19-i táviratában: „Az elnök (…) nincs már abban a helyzetben, hogy e népek puszta »autonómiáját« ismerje el a béke alapjának, s ragaszkodnia kell ahhoz, hogy helyette ők maguk döntsék el, az osztrák–magyar kormány milyen lépései egyeztethetők össze törekvéseikkel, valamint a nemzetek nagy családjának tagjaiként a saját jogaikról és jövőjükről alkotott felfogásukkal.” A világháború végnapjaiban tehát nem volt már olyan győztes nagyhatalom, amely Ausztria és Magyarország csonkítatlan fennmaradásával számolt volna.

Ennek dacára Károlyi Mihály kormánya 1918 őszén mégis arra tett kísérletet, hogy megőrizze a történelmi Magyarország integritását. Amint Lansingnek címzett november 12-i táviratában megállapította: „igazságtalan lenne ezt az ősi, ezeréves Magyarországot darabokra szaggatni”, s ezt maguk a magyarországi nemzetiségek sem kívánják. A kormány a nagyhatalmakat a demokratikus reformok megalkotásával és a magyar politikai rendszer nyugati mintára történő átalakításával próbálta meggyőzni arról, hogy Magyarországban többé nem ellenséget, hanem kívánatos partnert kell látniuk. A nemzetiségeket pedig a kisebbségi jogok kiterjesztésével – például a területi és a kulturális autonómia bevezetésével – kívánta az ország határain belül tartani. A Szövetséges és Társult Nagyhatalmak azonban nem mutattak érdeklődést a Károlyi-kormány iránt – nem is voltak hajlandóak hivatalosan elismerni –, miközben felhatalmazást adtak az újjászerveződő csehszlovák, román és délszláv haderőnek Magyarország megszállására. Magyarország jövőjére ettől kezdve két párhuzamos eseménysor gyakorolt meghatározó befolyást: az ország 1918 novemberében kezdődő fokozatos katonai megszállása, illetve az 1919 januárjában összeülő párizsi békekonferencia döntései.
 

Katonai megszállás

A Magyarországra bevonuló, részben francia és olasz parancsnokság alatt álló csehszlovák, román és jugoszláv haderő hamarosan átvette a közigazgatást – nyíltan megsértve a Károlyi-kormánnyal aláírt belgrádi katonai konvenciót –, nagyarányú rekvirálásba kezdett, és a civil lakossággal is kemény kézzel bánt, ami több mint ezer halálos áldozatot követelt. A magyar kormány mégsem látta célravezetőnek a fegyveres ellenállást, mert azzal – felfogása szerint – végleg eljátszhatta volna a Szövetségesek feltételezett jóindulatát. 1919 márciusában, amikor már az ország területének több mint fele idegen ellenőrzés alatt állt, és a román haderő újabb – immár tisztán magyar lakta – vidékek megszállására kapott engedélyt, az időközben köztársasági elnökké avanzsált Károlyi beismerte antantbarát politikájának kudarcát, és a szociáldemokratákat kérte fel kormányalakításra.

A szocdemek és a kommunisták részvételével megalakuló Forradalmi Kormányzótanács bevezette a proletárdiktatúrát, elkötelezte magát a világforradalom mellett, az antant helyett Szovjet-Oroszországhoz és a nemzetközi munkásmozgalomhoz fordult külső támogatásért. A békekonferenciához intézett március 24-i levelében Kun Béla külügyi népbiztos leszögezte, hogy „az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel”, és „kormánya késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”. A békekonferencia azonban április közepén felhatalmazást adott a román és a csehszlovák hadseregnek az újabb offenzívára és a Magyar Tanácsköztársaság felszámolására. A tanácskormány ekkor felgyorsította a Vörös Hadsereg szervezését, és önvédelmi háborút hirdetett Magyarország és a szovjet típusú munkásállam védelmében. A kettős motivációtól fűtött, jól vezetett magyar haderő kezdetben sikereket ért el, s a május-júniusi „északi hadjárat” során jórészt magyar többségű, az ipari termelés szempontjából is fontos területeket foglalt vissza, egyúttal kísérletet tett a szovjet Vörös Hadsereggel való érintkezés megteremtésére is. A várt szovjet támogatás azonban elmaradt, s a békekonferencia júniusi ultimátumai, majd a román haderő júliusi ellentámadása megpecsételték a tanácskormány sorsát. A belső társadalmi bázisát elveszítő proletárdiktatúra katonailag is összeomlott, a román csapatok augusztus első napjaiban Budapestre, majd a Dunántúl északi részére is bevonultak.

Eközben – 1919 májusától – a Szövetségesek közvetett támogatást nyújtottak a proletárdiktatúra hatókörén kívül (Bécsben és Szegeden) működő magyar ellenforradalmi szervezeteknek, amelyek néhány hónappal a tanácskormány bukása után át is vették a hatalmat. Ősszel már a győztesek is időszerűnek tartották a magyar kormány meghívását a békekonferenciá­ra, hiszen sürgetővé vált az immár egy teljes éve zűrzavaros magyarországi állapotok konszolidálása, és egyébként is készen álltak a békefeltételek.
 

A békekonferencia

1919. január 18-án kezdte meg munkáját Párizsban. A tárgyalásokat két fordulóban tervezték lebonyolítani: előbb a győztes hatalmak egymás között kívántak megállapodni a veszteseknek felkínálandó békefeltételekről, amelyeket azután a legyőzött országokkal való közvetlen egyeztetéseken óhajtották végső formába önteni. Az első forduló azonban a napirendre kerülő kérdések – új államok alakulása, a Nemzetek Szövetsége megalakítása, mandátumterületek igazgatása, államhatárok megvonása, katonai leszerelés, nemzetközi jogi, állampolgársági, kisebbségvédelmi, gazdasági és közlekedési kérdések stb. – nagy száma és a győztes hatalmak közötti nézeteltérések miatt oly hosszan elhúzódott, hogy a vesztesekkel való tárgyalásokat már nem tartották meg.

Ehelyett csupán tudomásukra hozták a békefeltételeket, s bár a legyőzött országok szóban és írásban is előadhatták ellenjavaslataikat, a békekonferencia ezek többségét elutasította. A német, az osztrák, a bolgár és a magyar békedelegáció így csupán részsikereket érhetett el – például csekély mértékű határkiigazítást, népszavazás kiírását egyes területek hovatartozásának eldöntésére, a háborús jóvátétel összegének valamelyes csökkentését, az elcsatolt nemzetrészek jogvédelmét. Így járt a török kormány is, amely azonban később – jórészt szívós fegyveres ellenállásának köszönhetően – mégis elérte, hogy a győztesek lemondjanak területi követeléseik egy részéről. Az új lausanne-i béke azonban így is súlyos veszteségeket okozott Törökországnak.
 

Területi igények

A csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció már a konferencia első heteiben – 1919. január 31. és február 18. között – szóban és írásban is előterjesztette területi igényeit az öt nagyhatalom (Brit Birodalom, Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Olaszország) vezetőiből álló Legfelsőbb Tanácsnál. Valamennyien arra hivatkoztak, hogy sok évszázados magyar elnyomás alól kívánják felszabadítani nemzetüket. Követeléseik azonban jóval túllépték a hivatalos népszámlálási adatok alapján megrajzolható etnikai határokat. Ezért egyrészt kétségbe vonták a magyar statisztikai hivatal által közölt nemzetiségi (anyanyelvi) adatok hitelességét – s helyettük saját, olykor teljesen önkényes számításokkal álltak elő –, másrészt új argumentumokat hoztak fel az általuk is elismerten magyarlakta területek bekebelezésére. Érvrendszerükben így megjelent:

– a történeti jogra – vagyis egy adott területen való korai megtelepedésre – való hivatkozás (például: a dákoromán kontinuitás elmélete, csehszlovák igény a német többségűvé vált Szudéta-vidékre)

– a honvédelmi érdekek hangsúlyozása (például: jól védhető folyószakaszok, stratégiailag fontos magaslatok birtoklása)

– a gazdasági életképesség követelménye (például: „létfontosságú” termőterületek, bányák, iparvidékek, vízi és vasúti vonalak megszerzése).

Ami a konkrét követeléseket illeti, Csehszlovákia a szlovák többségű észak-magyarországi területeken kívül túlnyomó többségükben magyarlakta vidékekre – a Csallóközre, a Dunakanyarra, az Északi-középhegység iparosodottabb zónájára – is benyújtotta igényét, ami a Pozsony–Vác–Miskolc–Ung vonaltól északra és nyugatra fekvő területek elcsatolását jelentette volna (az említett városokkal együtt). A csehszlovák küldöttség jelezte továbbá, hogy a Tisza és az Ung folyók közötti területen élő magyarországi ruszinok szintén Csehszlovákiához kívánnak csatlakozni. E területeken összesen mintegy 1,5 millió magyar élt – túlnyomórészt zárt tömbökben, közvetlenül a tervezett határok mentén.

(folytatása holnapi lapszámunkban)

Zeidler Miklós