Ott van a Gömör lankái közt megbúvó falvakban, a csallóközi rónaság községeiben, a Bodrogköz szőlőhegyeitől és akácosaitól ölelt településeken, Kassa főutcáján, s a várdombról őrzi az egykor büszke koronázó város, Pozsony békéjét is.

Az itt lakók szerették is, bizakodva tőle remélték a szép új jövőt, mert a százévnyi sorskényszerben nem sok jó jutott nekik. Korábban még azt sem engedték, hogy házukon a hazát a szívüknek oly kedves piros-fehér-zöld is hirdesse. A hatalom tudja, van ereje annak a három színnek, ezért a legyőzéséhez még a törvény tiltó szavát is bevetette.

Ha ritkán is, azért van, hogy a hatalmi szón felül tudnak kerekedni. Mint néhány éve, amikor a Bodrogköztől a Mátyusföldig zászlórúdra tűzték a ragyogó székely napot és holdat, hogy ezzel is tudtára adják a világnak: nem mindegy, mi történik a távoli testvérhazában, Erdélyországban és Székelyföldön. Mert a testvériség errefelé szolidaritást is jelent. Hiszen egy a sors, azonos a szándék, közös a harc. Meg a bizakodás is, hogy az új, nagy közös hazában azonos mércével mérik majd a jogot. A remény tettet is szült, hosszú évek fáradságos munkáját, ám az egymillió akaratból megfogalmazott óhaj sem volt elég. Az európai haza hatalmasai egy mozdulattal söpörték le a kisebbség kalodájába kényszeríttetek vágyát. A birodalmi törekvésekkel hogy is férne meg a magyar, székely, szorb, fríz álom… A verdikt döbbentő csöndjéből feleszmélve néhány elszánt palóc úgy gondolta, már nem néz az égre! Nem hirdethetik nekik, hogy itt is otthon van.

A büszke 12 csillagocska volt, ahol a földre hullott, máshol a sarokba dobták, s akadt, ahol Brüsszelnek címzett borítékba zárták. Mert a gyámoltalanságában mindig csendes Felvidék végre feléledt s világgá kiáltotta: Le a lobogóval!

Molnár Judit (Pozsony)