Idén áprilisban 29 éve, hogy több mint tízezer torokból zúgott a Ria-ria Hungária az ungvári Avangard-stadionban. 1992. április 29-én a történelmi ukrán–magyar meccsen 13 ezren zsúfolódtak be a mindössze 8000 férőhelyes stadionba.
A magyarlakta vidékekről szervezetten, buszokkal érkeztek a szurkolók. Korabeli tudósítások szerint remek volt a hangulat a lelátókon, több írásban és személyes visszaemlékezésben is az áll, hogy a tribünön a magyarok voltak többségben.
A többségi nemzet és a kárpátaljai magyarság számára is nagy jelentőséggel bírt a sportesemény, hasonlóra addig és azóta sem volt példa. A Szovjetuniótól alig nyolc hónappal korábban függetlenedett Ukrajna labdarúgó-válogatottja első hivatalos mérkőzését játszotta, ezzel szemben a magyarok élőben láthatták a nemzeti csapatot, amelynek addig csak a tévékészüléken keresztül szurkolhattak.
Azon a szerdai napon előkerültek az addig a padláson, pincében évtizedekig rejtegetett zászlók. Sokan, idősek és fiatalok meghatódtak a magyar himnusz hangjainak felcsendülésekor és a több tucat magyar lobogó láttán. A nemzeti imádságunk és a trikolór színei a nemzeti öntudat legfontosabb szimbólumai közé tartoznak. Ezeket a szimbólumokat a trianoni döntést követően évtizedekig tilos volt használni, viszont ezen a napon ismét szabadon loboghatott a magyar zászló. Igaz hazafinak érezhette magát több ezer kárpátaljai magyar, aki csatába buzdította sajátjait.
Manapság is előfordul, hogy előkerülnek magyar zászlók a régi rejtekekről. Legutóbb – és milyen a sors fintora – tavaly, a trianoni békediktátum 100.évfordulójának évében bukkantak rá egy elrejtett zászlóra a nagyszőlősi járási Nevetlenfalu egyik portáján. A zászló több mint százéves lehet – a családban öröklődött nemzedékről nemzedékre. Így kijelenthetjük, hogy Kárpátalján változatlanul lobog a lélekzászló.
Szabó Sándor (Ungvár)
