Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem jöttem erre rá, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam megállapítani pontosan, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből való kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után pár órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok... vagy nem?

Hol is kezdjem? Ahogy mindenki tenné. „Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére?”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot, mivel, mi, beoltottak földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon...  

Hadd meséljem el, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár, ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk, mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, melyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm, robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, egy bolond csinál százat. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás – hanem a befogadó közönség. Ti, emberek, szítjátok a feszültséget. Mindig történtek balesetek, nem mindenki reagál jól, de tuti, nem te leszel az az ember. Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol egy levegővételért? Ami majd végigáramlik a testeden és ad némi megnyugvást, hogy még élni fogsz. Neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Az életünket se. Ideje rájönnie mindenkinek, hogy egyedül ez a megoldás arra, hogy a halálozási ráta csökkenjen, hogy meggyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjaik karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Ez egy kis lépés az emberiség érdekében. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Gondolj arra, hogy egyszer neked is lesz gyermeked, vagy, ha már van, annak nem maszkban kell majd iskolát járnia. Nem maszkban kell töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt sulykolják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, ki tudja, milyen ragályt hordoz.” Ha kutatók felkínálták tálcán ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra.

Én vállaltam a rizikót. És egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, s mire megszólalhattam volna, hogy „igen gyerekek, ez is megvan”, arra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi nem élünk vele.  Ne azért tegyünk meg, hogy tudjunk utazni, hogy legyen egy védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal tudunk menni jobbra-balra. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk, és nem csak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is.

Azt kérdezitek én miért tettem meg? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, hogy beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos, a játéknak vége lesz. Most viszont van lehetőség lépni. Tenni valami olyant, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont amire tudod, hogy szükséged van neked és a körülötted levőknek.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés, hogy nem csak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. Mert minden emberi élet számít.

Németh Sinkler Zsófia