Messze van tőlünk a híres Mekka, ahova a járvány előtt kétmilliónál is több muzulmán hívő zarándokolt el (volt rá eset, hogy százakat tapostak el a nagy tolongásban), de Erdély sem szűkölködik olyan zarándokhelyekben, amelyek tíz- és százezreket vonzanak: Csíksomlyó, Füzesmikola, Gyulafehérvár, Máriaradna, Tornya, szűkebb hazánkban a kézdiszentléleki Perkő, kicsit távolabb, Bukovinában Kacsika (ahol Nagyboldogasszony ünnepén román, lengyel, magyar és német nyelvű szentmisét is tartanak), és még jó néhány más olyan helység van, ahova vezekelni, bűnbánatot gyakorolni, elmélkedni és hitben, szeretetben, nemzeti érzésben feltöldődni járnak mindenféle vallású emberek. Mindezek szép, érzelmileg és lelkileg nagy jelentőségű események.
Felsorolásomban szándékosan nem említettem Sepsiszentgyörgyöt, amely pedig néhány éve (nem évszázada) szintén egyfajta zarándokhellyé vált, ahol nem is évente egyszer, hanem legalább kétszer (december 1-jén és június 4-én) megjelennek valamiféle vendégek, akik nem az egyházi zarándoklatokon szokásos imádságos, vezeklő, békés szándékkal jönnek, épp ellenkezőleg: nagy zajjal,rongyrázással, kihívó magatartással, sértő üzenetekkel vonulnak végig a városon, és hatalmas zászlókat lobogtatva kurjongatnak, énekelnek, igyekeznek minél jobban feltűnni.
Ezt az új szokást legutóbb június 4-én tartották meg a brassói (?) Mihai Tîrnoveanu és a jól ismert Dan Tanasă által szervezett megmozduláson. Ez olyan jól sikerült, hogy a helybeli románok azt sem tudták, miről van szó, de valószínűleg nem is ez volt a cél, hanem az, hogy a legalább 800 éve itt élő magyarságnak eszébe juttassák: 101 éve csatolták Erdélyt Romániához. A felvonulás a román katona állomási szobrától indult, ahol a több más, nagyrészt Kárpátokon kívüli megyékből toborzott 70–80 fős „tömeg” gyülekezett, és Mihai Viteazul-szobránál ért véget, ahol beszédek, versek és énekek hangzottak el – vajon kinek? Aztán megvacsoráztak, és ahogy jöttek, úgy el is mentek, csak egy kis szemetet és némi keserűséget hagytak maguk után.
Az emlékezés ugyanis szép dolog, az emlékezés nagy kincs, de azok, akik 1920 után születtek ebben az országban, nem tanulhattak igaz történelmet – hogyan is tudnának emlékezni egy olyan eseményre, amelyet egy gyalázatos és erőszakos diktátum hozott létre? Jó lenne helyretenni végre a dolgokat a másik oldalon is. Amíg ez meg nem történik, ezek az újfajta zarándokok minden évben eljönnek majd Sepsiszentgyörgyre megülni egy olyan román ünnepet, amely a magyaroknak gyásznap.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
