– Látogassuk meg Nagymamát és Nagytatát! – indítványozta Zolika, s közben arra gondolt, hogy milyen szép nyarakat töltött már Lemhényben.
– Hamarosan indulunk – mondta el az örömhírt apa. – Felköszöntjük Nagymamát névnapján.
Zolika szerette az Anna-napot, mert akkor minden unokatestvére ott volt a terített asztal körül, Nagymama méltóságteljesen trónolt az asztalfőn, és mindegyikükhöz volt egy kedves szava, miközben figyelte, hogy mindenkinek ízlenek-e az általa készített finomságok.
– Honnan tudja Nagymama, hogy ki mit szeret? – érdeklődött Zolika.
Anya válasza nem késett:
– Már csak ilyenek a nagymamák. Tudják, hogy melyik unokának mi a kedvence.
Másnap hajnalban indultak. Hosszú volt az út Kolozsvártól Lemhényig, de az utazás fáradtságát feledtette a találkozás izgalma.
Nagymama a kapuba sietett, amikor meghallotta, hogy autó állt meg a ház előtt. Sorra megölelt mindenkit, s betessékelte a vendégeket a házba. Nagytata az ajtóban osztott mindenkinek egy-egy puszit, kézfogást vagy barackot a fejre – kinek-kinek érdemei szerint.
Az ebéd, mint mindig, nagyon finom volt. Nagymama ismét mindenkinek a kedvencét készítette el, s büszkén nézett végig hat unokáján. Néha az ajándékba kapott nagy csokor virág mögé hajolt, s letörölt a szeme sarkából egy örömkönnyet.
Délután a csűr mögött, a kertben kergetőztek a gyermekek. Zolika unokatestvéreivel közben terveket szőtt: elhatározták, meggyőzik szüleiket, hogy együtt kiránduljanak a környéken.
– Ezért szeretem az Anna-napot! – sóhajtott megelégedetten Zolika, amikor este ágyba bújtatták a gyermeksereget.
Tudta, hogy lámpaoltás után még sokáig kuncoghatnak, Nagymama úgysem engedi a szülőknek, hogy szigorúak legyenek velük. Közben húgának a homlokára nyomott egy puszit soron kívül.
– Isten éltessen! Te is Anna vagy, akárcsak Nagymama.
