Egyrészt azért, mert ilyenkor mindig pakolt valami finomságot egy füles kosárba – ő csángó kasnak nevezte –, másrészt pedig azért, mert a hegyre vezető hosszú úton sorra belekapaszkodhattak érdes kezébe, s hallgathatták a csodásabbnál csodásabb történeteket Anyáékról, a faluról és környékéről, a közeli hegyekben lévő várakról és azok lakóiról, illetve elrejtett kincseiről. Vagy arról, hogy kisbaba korukban mit tettek, mit mondtak, milyen szavakat gügyögtek elsőként.

Mert hát nagymama ezt is tudta mindegyikükről.

– Azt mondják, hogy a Szent Mihály-hegyi római katolikus templom a vidék egyik legrégebbi temploma – vágott bele meséjébe Nagymama. – Régen más templom állhatott a helyén, a jelenlegi a barokk korban épült.

Nagymama elmondta azt is, hogy a templom tornya azért áll külön a templomtól, mert a környéket gyakran rázták meg a földrengések, s így jobban áll a torony és a hajó.

A gyermekek kérésére Nagymama újból elmesélte a sokszor hallott történetet arról, hogy miért áll olyan messze a templom a falutól.

– Hajdanán a két szomszédos falunak, Almásnak és Lemhénynek együtt kellett templomot építenie magának. Nem tudtak megegyezni abban, hogy hol legyen a templom, ezért úgy döntöttek közösen a lemhényiek és az almásiak, hogy mindkét faluból visznek a másik faluba egy-egy kutyát, egyszerre engedik el őket, hogy fussanak haza, s ahol a két kutya találkozik, oda emelik az istenházát. De az almásiak túljártak a lemhényiek eszén, egy sánta kutyát fogtak be Lemhényben, és az szegény lassabban szedte a lábát, így a templom almáshoz közelebb került.

A Szent Mihály-hegyről jól látszottak a környék falvai.

– Nagymama, ti nagyon szép helyen laktok – állapította meg elégtétellel Zolika.