Véget ért a tanítás az iskolákban. Diákot, pedagógust, szülőt egyaránt megviselő tanévet zárunk, korcsoportok szerint hosszú és nagyon hosszú távoktatási időszakokkal. A vírushelyzet alaposan felborította a hagyományos, tantermi oktatást, a tanítás csupán májustól kezdett visszazökkenni a régi kerékvágásba.
Óvodásokon, elemis kisdiákokon, végzős diákokon kívül mások hónapokon keresztül nem ülhettek az iskolapadban, némelyek, általános vagy középiskolába járók azt is mondták, úgy megszokták már az online oktatást, hogy nem is kívánkoznak vissza a tantermekbe. Furcsa, megbolydult helyzetbe kerültek maguk a tanintézmények, diákok, tanárok, tanítók egyaránt, ki gondolta volna, hogy a kényszertávollét után kitörő örömmé válhat a tanodákba való visszatérés pillanata?
Mérleget készíteni még korai, ám a kisebbek kivételével vélhetően nyomot hagy majd a távoktatás, főként azokon a diákokon, akiknek nem volt olyan egyszerű rácsatlakozni az internetes tanórákra. A peremvidéken, nehéz körülmények között élők közül hányan morzsolódtak le, hányan mondanak majd le az iskoláról? E kérdésre azért sem könnyű válaszolni, mert az iskolaelhagyásról, főleg vidéken, eddig jó esetben is csak számok, statisztikák léteztek, noha ahány iskolaelhagyó, annyi nehéz sorsú fiatal, gyakorta olyan, mintha az oktatási folyamatból idejekorán kilépők tudatosan választanák a zsellérek életformáját. Mert a képzetlenség rendszerint nemcsak nehézkes munkavállaláshoz vezet, hanem befolyásolhatóságot, irányíthatóságot is jelent, noha össztársadalmi érdeknek kellene lennie, hogy mindenki élhessen az őt alanyi jogon megillető oktatás lehetőségével. Egy felvilágosult, avagy megvilágosodófélben lévő társadalomnak, az érintett civil szervezeteknek ugyanis fájhatna, ha százak, ezrek mondanak le – önként vagy kényszerből – az iskoláról. Az emberek sorsáért is lehetne aggódni, vészharangokat kongatni, nem csupán a vadállatokért.
De most mindez ideig-óráig félretehető, mert végre vakáció van. Továbbra is hiányoznak a megszokott, hagyományos nyári táborok, ahol kisközösségek kovácsolódnak össze, élményeket halmoznak kicsik és nagyok egyaránt, de, miként egy tanítónő fogalmazott, most akár annak is lehet örülni, hogy legalább évzáró ünnepségeket tarthattak, nem eresztették úgy szélnek a gyermekeket, mint egy évvel korábban. És bár marad továbbra is a járványhelyzet miatti bizonytalanság, legalább újólag belátható, mennyire felbecsülhetetlen az, amikor semmi rendkívüli nem történik, csak reggel elmennek a gyermekek iskolába, majd délután kissé elgyötörten, mégis mosolyogva hazatérnek...