Mindannyian prózaírók lévén, mi sem természetesebb, mint hogy beszélgetésüket a verssel kezdték. Na jó, Bánki Éva költészettel kezdte, tartott is nála mindaddig, míg versfüzérei ,,költeménybe oltott narratívává alakultak, s lett belőlük regény". Bodor Ádám saját bevallása szerint két verset írt életében, előadásuktól eltekintett, mindkét költemény trágár lévén. Szilágyi István verset sem, mást sem írt gyerekkorában, ,,mert rühelltem írni", mármint a fizikai műveletet, Vida Gábort pedig még idejében eltanácsolták a versírás elkövetésétől. Egy kis kolozsvári anekdotázás adott okot a térhez fűződő élmények felelevenítéséhez, majd a hegyhez való kötődésükhöz, mely Bodornál a legélénkebb, ám erről is kiderült, utólag kitalált helyszín. Aztán a hegyekről Lisszabonba kalandoztak (Bánki Éva magyar—portugál szakos), onnan a Fekete-tengerre, majd ismét vissza az irodalomhoz, a fiókban heverő kéziratokhoz (Szilágyi Istvánnál akad olyan fiatalkori téma, mit megírni ódzkodik, mert ,,hátha azzal életemet is befejezem") s a manapság oly vitatott kérdéshez, hogy ha idővel előásnak az alkotó emberről valami rém kompromittáló dolgot, át kell-e életművét értelmezni. Egybehangzó véleményük: külön kell választani alkotást és alkotót, mert ,,a jellem nem mindig párosul a tehetséggel" (Bodor Ádám), bár kétségtelen, ,,a mű valamivel érdekesebb lesz", miután szerzőjéről kiderülnek mindenféle gazságok (Szilágyi István). Ezt követte még az írói déja vu-történetek feszegetése, ilyennel azonban csak Vida Gábor rendelkezett, hát befejezésül elszavalta legjobb kétsorosát, miből kiderült kritikusának igaza. A számos közönség pedig egy jó est élményével s a polcról leveendő, avagy a könyvtárból kölcsönzendő Szilágyi-, Bodor-, Vida-, Bánki-kötetek le-/kivevésének dédelgetett tervével távozott.