Farcádi Botond
Régóta nem szőtt át annyira a politika valamely kontinenstornát, mint most a labdarúgó-Európa-bajnokságot. Az elmúlt hetekben nem csak arról szóltak a magyar válogatott mérkőzéseit megelőző és követő beszélgetések, viták, hogy mennyi esélye van a Marco Rossi irányította együttesnek sokkal erősebb csoportellenfeleivel szemben, de legalább ugyanennyi szó esett térdelésről, a Black Lives Matter mozgalomról, rasszista megnyilvánulásokról, szivárványszínű zászlókról és karszalagokról, piros-fehér-zöldbe öltözött stadionokról és középületekről.
Hogy Magyarországon régóta politikai téma a foci, az nem meglepő, és nem csak azért, mert a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választások előtti időszakban szinte minden annak számít, hanem azért is, mert a kormány sportba történő befektetéseit évek óta élesen bírálja az ellenzék – a stadionok helyett kórházakat meglehetősen egyszerűsítő szólama mentén –, ez pedig időről időre egészen abszurd megnyilvánulásokhoz is vezethet, amelyek valamiképpen úgy összegezhetők, hogy igazi ellenzéki nem is örülhet a nemzeti tizenegy sikereinek, mert azzal Orbán Viktor politikáját legitimálja. Az idei Európa-bajnokság alatt azonban a magyar belviták eltörpülni látszottak a mellett a cunami mellett, mely a nemzetközi színtérről zúdult Magyarországra. Az alábbiakban azt próbáljuk számba venni, az elmúlt hetekben a focin kívül miről és miért kellett beszélgetnünk, vitatkoznunk a meccsekre várva vagy azok után.
Mikor térdel a magyar?
A vádaskodás már az Eb kezdete előtt, az Írország elleni felkészülési mérkőzésen fellángolt: a Budapesten játszott mérkőzés kezdete előtt az ír csapat tagjai a jó ideje megszokott térdeléssel fejezték ki szolidaritásukat az antirasszista Black Lives Matter mozgalommal. Ez a gesztus a George Floyd meggyilkolása után kibontakozott antirasszista tiltakozások nyomán terjedt el a sportpályákon, előbb Amerikában, majd Európa nyugati részén. Közép- és Kelet-Európában nem nagyon gyakorolják, az idei Európa-bajnokság résztvevői közül sem minden csapat térdel le a mérkőzések kezdete előtt.
A Magyar Labdarúgó-szövetség még az Írország elleni mérkőzést megelőzően közölte, hogy a magyar csapat nem térdeléssel fogja kifejezni a gyűlölet elítélését, sem akkor, sem az Eb idején, ugyanis mind az UEFA, mind a FIFA szabályai tiltják a politizálást a sporteseményeken. Ehelyett a válogatott tagjai a mezükön található Respect feliratra mutatva fejezik ki tiszteletüket. Az írek térdre ereszkedését a magyar szurkolók egy része kifütyülte, és ezt a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón igencsak erős szavakkal sérelmezte a vendégek szövetségi kapitánya.
Nem maradt el, persze, a történtek belpolitikai vetülete sem: Niedermüller Péter, a Demokratikus Koalíció politikusa azon merengett, hogy ezek után ő már nem is tud a magyar csapatnak szurkolni. Miután a téma fellángolt, Orbán Viktort a kormányinfón kérdezték az ügyről, a magyar miniszterelnök pedig kifejtette: a „térdelősdinek” semmi keresnivalója a sportpályákon, szerinte azt a rabszolgatartó országok találták ki, magyar ember csak a Jóisten, a hazája és a szerelme előtt térdel le. „A nemzeti csapatainktól nem azt várjuk, hogy letérdeljenek, hanem azt, hogy harcoljanak, győzzenek, és ha nem sikerül, állva haljanak meg” – szögezte le Orbán Viktor.
Megállapítható tehát, hogy a magyarok burkolt „rasszistázása” még az Eb előtt elkezdődött a nemzetközi médiában, annak alátámasztására azonban semmilyen rasszista megnyilvánulást nem hoztak fel példaként, mindössze a szurkolók fütyülését. Ami azért, legyünk őszinték, annyira nem számít szokatlannak egy stadionban. Ha valaki esetleg kételkedne, nézze vissza, micsoda füttykoncert kísérte a németek himnuszát a Londonban játszott nyolcaddöntőn. Keserűen, de találóan jegyezte meg Hajdú B. István, az M4 Sport kommentátora: csak nehogy ezért is a magyar szurkolókat tegyék majd felelőssé...
Újabb rasszista vádak
Ilyen bemelegítő után nem csoda, hogy a rasszizmus vádja az első adandó alkalommal előkerült az Európa-bajnokság idején is. Alapja ugyan ezúttal sem nagyon volt, de a francia világsztároknak valahogyan csak meg kellett magyarázniuk, miért is nem sikerült legyőzniük a papíron jóval gyengébbnek számító magyar válogatottat. Így aztán a meccs után két francia játékos is előrukkolt azzal, hogy a Puskás Arénában a közönség soraiból rasszista megnyilvánulásokat hallott. Ugyan ezt egyelőre semmilyen hang- vagy videofelvétel nem támasztja alá, az UEFA buzgón jelezte: vizsgálatot indít az ügyben.
Eredménye még nincs ennek a vizsgálatnak, de aki keres, az talál alapon nem lenne meglepő, ha valamivel előállnának. A két játékos vélhetően a stadionokban olykor valóban felhangzó, megbélyegző huhogásra gondolt – ha valakik nagyon igyekeznek, ezt akár a klasszikusnak számító hurrogásra is ráfoghatják, márpedig utóbbiból tényleg nem volt hiány, hiszen ez az ellenfélre irányuló pszichikai nyomásgyakorlás egyik legelterjedtebb eszköze a stadionokban.
Mindenesetre a Puskás Arénában a franciák elleni meccs egyik – az ultraszektor közvetlen közelében ülő – résztvevőjeként bizton állíthatom, hogy semmilyen rasszista megnyilvánulásnak tanúja nem voltam. Ha lett is volna ilyen, azt már tévéközvetítések is alátámaszthatják, hogy tömegessé vagy általánossá semmiképp nem vált. Mint például, amit mi szoktunk tapasztalni, amikor szinte bármelyik romániai stadionban ezrek üvöltik, hogy Ki a magyarokkal az országból.
A rasszista vádak abszurditásáról egyébként már az is sokat elárul, hogy magyar oldalon a franciák elleni meccs egyik legjobbja a francia származású, színes bőrű Loic Nego (vagy ahogy Hajdú B. István elkeresztelte: Négó Lajos) volt. Mennyire kellene ostobának lenniük szegény magyar szurkolóknak, hogy olyan inzultusokkal álljanak elő, amelyek egyik célpontja saját játékosunk?
Mindenesetre, ha a rasszista vádak hengere beindul, egyhamar nem áll le: az Eb kezdete után bő két héttel ott tartottunk már, hogy a hollandok csapatkapitánya előrebocsátotta, készek levonulni a pályáról, ha a Puskás Arénában rasszista megnyilvánulásokat észlelnek a nyolcaddöntőben. Aztán mégsem ezért kellett levonulniuk, hanem mert a csehek „térdre kényszerítették” őket, amint azt az M4 Sport kommentátora megjegyezte, vélhetően utalva az időközben kibontakozó újabb, immár vegytiszta politikai botrányra, amely viszont nem beszivárgott, de beözönlött a foci Eb-re.
Nemzeti színekbe öltöztetett stadionok és középületek a német–magyar meccs idején. Fotó: Facebook / Orbán Viktor
Szivárványtengerben
Ha már a térdeléssel kezdtük: miközben számos európai fővárosban a pályán zajlott az egyébként összességében igencsak színvonalas, látványos és sportszerű küzdelem az Európa-bajnokság meccsein, Brüsszelben ugyanvalóst felbőszült nyilatkozatok hangzottak el több európai ország állam-, illetve kormányfője részéről a magyar kormány által elfogadott, általuk homofóbnak tartott pedofilellenes törvény ürügyén. (Egyébként a Kelet–Nyugat törésvonal ez esetben is kibukott: a törvényt nyilatkozatban utasította el számos európai uniós tagállam, gyakorlatilag szinte csak a kelet-közép-európai országok – a V4-ek, Szlovénia, Horvátország, Bulgária, Románia – nem csatlakoztak a kezdeményezéshez.) Az egyik legvehemensebb kijelentést a csúcstalálkozó előtt éppen Mark Rutte, Hollandia miniszterelnöke tette, aki az uniós csúcs előtt azt hangoztatta: „térdre kell kényszeríteni Magyarországot”.
Az össztűz azonban nem csak a csúcstalálkozón részt vevő Orbán Viktorra zúdult, de óriási nyomás alá helyezték a sorsdöntő meccsére éppen Németországba készülő magyar válogatottat és annak szurkolóit is. Münchenben szivárványszínekkel akarták kivilágítani a stadiont, hogy ekként üzenjenek a magyar kormánynak – ezt azonban még az UEFA is sokallta, és nem adott engedélyt rá. Annyira egyértelműen politikai üzenet lett volna, hogy ezt már nem merte bevállalni az Európai Labdarúgó-szövetség – joggal, ha ugyanis beengedik a politikai állásfoglalásokat a nemzetközi sportversenyeken, az valóságos lavinát indíthat el. Az egyszerűnek tűnő „jó ügy” meghatározás ugyanis meglehetősen kor- és helyszínfüggő, nem biztos, hogy Törökországban ugyanaz a jó ügy, mint Németországban, vagy hogy hozzánk közel álló példát hozzunk: számunkra jó ügy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme, de már abban az országban sem gondolják így, amelyben élünk. Könnyű belátni tehát, igen nehéz terepen mozog az UEFA, amikor egy-egy ügyet „jó ügynek” ítélve beenged a stadionokba, másokról pedig tudomást sem vesz: ha ezt a jelenséget nem tudják mederben tartani, a nemzetközi sportversenyeket könnyen eluralhatják a politikai viták.
A stadion fényfestéséről szóló tiltás ellenére a maga részéről igencsak nagy nemzetközi nyomás alatt álló UEFA különféle engedményeket azért tett, így aztán szivárványszínű fényreklámok világítanak a pálya szélén, és engedélyezték az ugyanezen szimbólummal ellátott csapatkapitányi karszalag viselését is. Münchent felzászlózták, a német hatóságok mindeközben már-már háborús készültségben várták az eddigre már homofób, rasszista szélsőségeseknek kikiáltott magyar szurkolókat: a buszok többszöri önkényes ellenőrzése, a szoros felügyelet, tüzetes ellenőrzés egyértelműen nyomásgyakorlásnak és elrettentésnek minősíthető (nekünk az első marosvásárhelyi székely szabadság napi felvonulásra érkezők vegzálása jutott az eszünkbe). Érdekes módon a hatalmas készültség ellenére sem tudták megakadályozni, hogy a mérkőzés kezdetekor a magyar himnusz éneklését szivárványszínű zászlóval a pályára rohanó német szurkoló zavarja meg – bizonyára a jó ügy érdekében, semmiképp sem provokatív szándékkal.
Magyarországon mindeközben a meccs idejére piros-fehér-zöld fényfestést kapott számos nagyvárosi stadion és középület, a magyar szurkolók pedig Münchenben a Magyar népmesék motívumát ábrázoló varrott kendőt függesztettek ki, a mesebeli királyfi és királylány csókjáról szóló jelenet alatt Ez a mi életre szóló mesénk! felirattal. Politikai állásfoglalás, világnézeti krédó vagy tisztelgés az éppen egy nappal korábban örök nyugalomra helyezett Jankovics Marcell, a Nemzet Művésze, a Magyar népmesék animációsfilm-sorozat alkotója emléke előtt? Talán mindegyik.
De kihez és miként juthat el bármelyik üzenet, ha nincs szivárványszínekbe öltöztetve?
