Egy fotóriporter naplójegyzeteiVisszatérés

Ha rámenősen keresgél, akkor sem talál könnyen elfogadható magyarázatot arra a nyugtalanító kérdésre, miért engedte, hogy úgy röpüljenek el az évek, hogy bár alkalmanként, bár villanásnyi időre, de mégis rápillantson e tájra, embereire? Újrakezdheti? – kérdezte önmagától, kissé ódzkodva is a válaszadástól azon a május végi estén, amikor újra rátalált a kommandói varázslatra. Esős, ködös este telepedett a falura, éppen csak körvonalazódtak a szomszédos fenyők, s a nagy, sötét csendet csak a permetező eső halk hangja, madarak éneke törte meg. Nem győzte magába szívni ezt a komor, de számára mégis lüktető, eleven képet, mintha csak kárpótolni kívánná magát egy évtizednyi mulasztásért…

Egyszer egy filmforgatásra érkezett, s miután távolról lefotózott néhány jelenetet, belépett a pályaudvar melletti vendéglőbe. Milyen rég nem járt erre, mondta a bárpultnál kiszolgáló asszony, s akkor Ábel arra gondolt, ha az otthonosság érzetét meg lehet határozni, akkor ez a megjegyzés, illetve mindaz, amit benne kiváltott, egyike lenne a lehetséges definícióknak. Hiszen ismerték, tudtak róla, számon tartották. Az efféléket nem lehet egyik napról a másikra megszerezni, idő kell hozzá, s élethelyzetek. Ábel akkor büszke volt egy kicsit magára, arra, hogy érdeklődésének, fényképeinek hatása van, lenyomatai nyomot hagynak az emberekben. Az ezredforduló elejétől követte a rozsdásodó, lassan, de biztosan ócskavashalmazzá alakuló kisvasút sorsát, a vagonokat, sínpárokat, gőzmozdonyokat nehéz is volt távolságtartással fényképeznie, hiszen azok felkavarták, megérintették. Az elmúlás, a pusztulás vonásait vélte akkoriban felfedezni bennük, s az általa észlelt tünetek egy olyan terebélyesedő kórra, betegségre utaltak, melyet talán még meg lehetne állítani, talán még gyógyítható, talán még nincs veszve minden, gondolta akkoriban, a kétezres évek elején, aztán később úgy érezte, a gyógyulás, a felépülés egyre távolabbi, egyre reménytelenebb.

Most, amikor tíz év után újra a kanyargó úton autózott, szürkületben, sárban, kátyúkat kerülgetve, nem győzte csodálni a még mindig nagyszerű, sejtelmes erdőt. Kislánya – mert e tíz év alatt felcseperedett egy dacoskodó, az önállósodás első jeleit mutató tündérke – egyszer megpillantott egy szarvast. Ugyanis alaposan figyelt, mert mint utólag mesélte, kissé félt a különös, számára újszerű, félelmetesnek is vélt erdei úton, inkább medvétől tartott, de csak egy kisebb, szökellő szarvast látott. Aztán Kommandó elején túlhaladtak a Nagy-Bászka ködbe font hídján, rájött, nem kellett volna, majd visszatértek, s a keskeny úton végül megérkeztek a táborba. Az újjáépített táborba. A régi vadászkastély s az iskola melletti, tájba illő épületbe, melynek környékén tíz, húsz, harminc esztendeje annyi mindent látott és fényképezett. A házak, a kanyarok némelyike ismerős is volt, aztán életre keltek a régi filmkockák, s csak pörögtek, pörögtek belső filmvásznán.

Következő nap láthatta a változó falut, sokasodó nyaralókkal a környékén. Találkozott néhány régi ismerőssel, de annyit nem beszélt velük, hogy megkérdezze, vajon másként, jobban élnek-e a kommandóiak, mint tíz évvel ezelőtt? Jut-e munkahely a fiataloknak, meg tudja-e tartani őket Kommandó, vagy mehetnek messze földre szerencsét próbálni? Ám eközben arra is gondolt, az ott élőknek sokáig nem volt lehetőségük válogatni, senki sem kérdezte tőlük, az erdőben dolgoznának vagy a városban? Véletlenszerűen találkozott a vizet hordó Bibó Andrással, s meggyőződhetett, hogy a nehéz, évtizedeken át végzett kemény erdei munka az idős férfi testét s lelkét egyaránt épségben megőrizte, hiszen 86 évesen oly frissességgel és örömmel beszélt a fakitermeléssel töltött esztendőkről, mintha csak egy báli mulatságról szólt volna. Az erdőben könnyű munka nincs, mondta mosollyal az arcán, s Ábel azon töprengett, ugyan mi kellene ahhoz, hogy évtizedek múltán a mai kommandóiak is Bandi bácsi derűjével meséljenek életükről?...